|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 78 találat | lapozás: 1-30 | 31-60 | 61-78 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Papp Sándor Zsigmond 2003. október 23.Több hónapos szünet után ismét megjelent A Hét. A hetilapot immár Marosvásárhelyen szerkesztik. Lapigazgató Kelemen Hunor, a két vezetőszerkesztő, Papp Sándor Zsigmond és Parászka Boróka. Parászka Boróka kifejtette, az A Hét teoretikus hetilap, kritikai lap. Az első számban Nánay István közölt szatmári színháztörténetet. Gáll Ernő Naplójáról értekezett Kántor Lajos, Szilágyi Júlia és Mester Béla. /N. M. K.: Újra standokon A Hét. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 23./2004. március 2.A Krónika kérdései nyomán első ízben tette közzé az interneten éves jelentését a Communitas Alapítvány kuratóriuma. Az adatokból kiderül, 2003-ban az alapítvány 770 millió lejjel többet költött saját működésére, pályázatai lebonyolítására, mint amennyit a szórvány és az ifjúság számára, valamint az alkotói ösztöndíjakra együttesen szánt. Ráadásul a felhasznált 35,440 milliárd lejből csak tíz milliárdot osztott ki pályázati úton. A legnagyobb kiadási tételt az RMDSZ ügyvezető elnökségének is otthont adó alapítványi székház felépítése jelentette. A Communitas Alapítvány 2001 júliusa óta kezeli az erdélyi magyarság számára juttatott költségvetési támogatást, eddig csak 2001 októberében számolt be az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) és Szövetségi Egyeztető Tanácsa (SZET) előtt tevékenységéről, akkor is csak részleges, összegző adatokat mutatott be. A most közzétett 24 oldalas dokumentumot egy ritkábban használt számítógépes formátumban tették fel a világhálóra, ráadásul úgy, hogy azt ne lehessen kinyomtatni, részleteit ne lehessen lemásolni. Az alapítvány 2003-ban 38,333 milliárd lejből gazdálkodhatott volna, ebből azonban 2,893 milliárdot 2004-re íratott át. A bevételi oldal tulajdonképpen a tavalyi 37,3 milliárdos állami támogatásból áll, ehhez a 2002-ből áthozott közel egymilliárd lej, valamint a banki kamat adódik hozzá. A kiadások oldalán a beruházásoké a legnagyobb tétel: 11,473 milliárd. 7,065 milliárddal a művelődési programok, 5,395 milliárddal a sajtó, 1,8-1,8 milliárddal a könyvkiadás és az ifjúsági programok, 1,5 milliárddal a szórványprogramok, 1,475 milliárddal az alapítvány saját programjai, majd a 432 milliót kitevő alkotói ösztöndíjak következnek a sorban. Saját működésére 4,5 milliárd lejt költött az alapítvány. A beszámoló 22 oldalon keresztül sorolja fel azoknak a szervezeteknek, sajtótermékeknek, programoknak a nevét, elnevezését amelyek a közművelődési, a sajtó, a szórvány, illetve az ifjúsági keret támogatásában részesültek; nem közli azonban tételesen is az összegeket, amelyeket egy-egy pályázónak kifizettek. Farkas András, az alapítvány programfelelőse azzal az indoklással utasította el a részletes tájékoztatást, hogy semmilyen garanciát nem kaptak a Krónikától arra: a lap maradéktalanul közli a listát hasábjain. A Krónika egyébként febr. 21-én az alapítvány elnökének, Markó Bélának és alelnökének, Takács Csabának is tudomására hozta: a lap kész külön mellékletben kiadni a 2001 óta kiosztott Communitas-támogatások teljes, tételes listáját, ha az alapítvány átvállalja a kiadás költségeit. Az alapítvány pályázatainak lebonyolítására 770 millió lejjel fizetett többet, mint amennyit a szórványra, az ifjúságra és az alkotói ösztöndíjakra együttesen szánt. Ráadásul a pályáztatásra és annak ellenőrzésére fordított összegnek alig több mint kétszeresét (10,1 milliárdot) osztotta ki az alapítvány nyilvános pályázatokon. A kuratóriumi beszámoló a pályázatok lebonyolításával kapcsolatos költségek sorában első helyen említette a meghirdetés, a népszerűsítés költségeit. Ide sorolta még a szaktestületi és kuratóriumi ülések megszervezésének, a székházak fenntartásának és működtetésének, a támogatások rendeltetésszerű felhasználása ellenőrzésének a költségeit, valamint az utazási és szállítási költségeket is. Az összeg egyébként a 2003-as évben ugrott ekkorára. 2001-ben még 1,52 milliárdot, 2002-ben pedig 1,6 milliárdot fordított önmagára az alapítvány. Takács Csaba szerint ez nem jelent pazarló magatartást. A Krónika értesülései szerint a Communitas működési költségei azért ilyen magasak, mert több RMDSZ-székház is alapítványi székházként szerepel az aktákban, az RMDSZ-alkalmazottak többsége pedig Communitas-alkalmazottként kapja a fizetését. A beruházások 11,473 milliárdos keretéből is jobbára önmagát támogatta a Communitas. 5,273 milliárdot költött a kolozsvári irodaház bővítésére. Takács Csaba ügyvezető elnök elmondta, az ingatlan valójában a Communitas székháza. Hogy milyen alapon működik az épületben az RMDSZ ügyvezető elnöksége, erre a kérdésre nem kívánt válaszolni az elnök. Később hozzátette, az RMDSZ több irodát is bérel a Communitas Alapítványtól. 1,4 milliárdot költött az alapítvány irodatechnikai fejlesztésekre, kommunikációs eszközökre, 645 milliót infrastrukturális fejlesztésre, 55 milliót számítógépes programok vásárlására. Összeadván e tételeket a saját programok működtetésére szánt 1,475 milliárddal és a működési költségekkel, az eredmény arra utal, hogy a Communitas Alapítvány az erdélyi magyarságnak szánt tavalyi költségvetési támogatás több mint egyharmadát fordította önmagára vagy saját programjaira. E programok sorában a különböző évfordulós ünnepségek megszervezése, közvélemény-kutatások, felmérések készíttetése, a Haza a magasban című portréfilm elkészítése, az aradi Szabadság-szoborral kapcsolatos költségek, valamint az alkotói ösztöndíjak átadási ünnepségének megszervezését említik. Takács Csaba szerint az irodatechnikai és infrastrukturális fejlesztésre, valamint kommunikációs eszközökre költött kétmilliárdnak nem csupán a Communitas, hanem a hozzá pályázatokat benyújtó más szervezetek is haszonélvezői voltak. Az alapítvány sajtószaktestülete 3 milliárdos keret sorsáról dönthetett, az elszámolásban 5,395 milliárd jelent meg sajtótámogatásként. Az alapítvány első ízben tette közzé az RMDSZ honlapján kuratóriumának összetételét. A testület nagy vonalakban az RMDSZ vezérkarával azonos. Kuratóriumi tisztsége mellett Markó Béla az ösztöndíjbizottságban, Takács Csaba pedig a szórványbizottságban elnököl. Kelemen Hunor kuratóriumi tagsága mellett a könyvkiadási és a sajtószaktestületben is jelen van. Utóbbiban az elnöki tisztséget tölti be. Márton Árpád képviselő a Szép Gyula ügyvezető alelnök által vezetett közművelődési szakbizottságban erősíti az RMDSZ-es vonalat, de az ösztöndíjbizottságban is részt vesz. A Kovács Péter ügyvezető alelnök által vezetett ifjúsági szakbizottságot tulajdonképpen az RMDSZ mögé besorakozó ifjúsági szervezetek csúcsszerve, a Miért vezérkara alkotja. A szaktestületek személyi összetétele tavaly óta csak kis mértékben változott meg. A művelődési szaktestületben Kiss Annamária helyét Borboly Csaba Hargita megyei RMDSZ-tanácsos, a könyvkiadási szaktestületben Parászka Boróka helyét Domokos Géza, a szövetség volt elnöke, a sajtó szaktestületben Magyari Tivadar szociológus és Miklósi Ildikó szövetségi sajtóreferens helyét Kereskényi Sándor szenátor vette át, az ifjúsági testületből pedig Orosz Csaba távozott. Létrehozott a kuratórium egy új szaktestületet, mely kutatók külföldi konferenciákon, tanácskozásokon való részvételéhez nyújt utazási támogatást. E testületben az RMDSZ négy jelenlegi és egy korábbi ügyvezető alelnöke vesz részt. Az RMDSZ vezetői nyilatkozataikban többször hangsúlyozták, a költségvetési támogatásban részesülő kisebbségi szervezetek közül egyedül a Communitas vállalkozott arra, hogy nyílt pályázati rendszeren keresztül, szaktestületek bevonásával ossza el a támogatásokat. Nem tettek viszont említést arról, hogy az alapítvány e rendszeren keresztül a támogatásoknak csupán egy kisebb részét osztja. A nagyobbik rész sorsáról a kuratórium, azaz az RMDSZ vezérkara dönt. – A kisebbségek 1994 óta kapnak költségvetési támogatást Romániában. A magyarságnak szánt összeget az 1996/27-es párttörvény megjelenése előtt az RMDSZ kapta, mely az elosztásba bevonta a civil szféra képviselőit is. 1997-től a szövetségnek már az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE) kellett megjelölnie a pénz kezelőjeként, mert különben elesett volna a politikai alakulatként kapott támogatástól. Az SZKT és a SZET 2002. októberi ülésén a Takács Csaba által bemutatott jelentés szerint az EMKE maga kérte a pénzosztás feladatának átadását „tekintettel az egyre gyarapodó tevékenységére és a más területeken is meglévő adminisztrációs kötelezettségeire.” Az RMDSZ az 1998. márc. 30-án bejegyzett Communitas Alapítványt nevesítette a Kisebbségi Tanács soros ülésén. A jogszabály hangsúlyozza, a pénz azoknak a kisebbségi szervezeteknek jár, amelyek pártként nem kapnak költségvetési támogatást. A Transindex internetes újságban közzétett adatok szerint az RMDSZ pártként 6,7 milliárd lej költségvetési támogatást kapott a 2003-as évre. 2001 A Krónika kérte: az alapítvány közölje a 2001-ben és 2002-ben támogatottak listáját, de erre nem kaptak választ. Takács Csaba az illetékes állami hivatalokhoz irányította a lapot kérdéseivel. A Communitas ugyanis háromhavonta küld részletes tájékoztatást a román kormány Etnikumközi Hivatalának a pénzek elköltéséről. /Gazda Árpád: Elsősorban önmagát támogatta a Communitas Alapítvány. = Krónika (Kolozsvár), márc. 2./ A Communitas Alapítvány kuratóriumának tagjai: Markó Béla szövetségi elnök (kuratóriumi elnök), Takács Csaba ügyvezető elnök (kuratóriumi alelnök), Borbély László képviselő, ügyvezető alelnök, Kelemen Atilla képviselőházi frakcióvezető, Kelemen Hunor képviselő, a Szövetségi Egyeztető Tanács elnöke, Kerekes Gábor ügyvezető alelnök, Nagy F. István volt ügyvezető alelnök, Nagy Zsolt ügyvezető alelnök, az RMDSZ választási kampányfőnöke, Szép Gyula ügyvezető alelnök, Verestóy Attila szenátusi frakcióvezető és Winkler Gyula képviselő, a Hunyad megyei RMDSZ-szervezet elnöke. A Communitas Alapítvány szaktestületei Sajtó Szaktestület: Kelemen Hunor – elnök, Csép Sándor, Gálfalvi Zsolt, Szilágyi Dezső, Kereskényi Sándor, Nagy Zsolt, Papp Sándor Zsigmond Könyvkiadás Szaktestület: Kovács András Ferenc – elnök, Dávid Gyula, Káli Király István, Kelemen Hunor, Domokos Géza, Selyem Zsuzsa, Varga Gábor Művelődési Szaktestület: Szép Gyula – elnök, Borboly Csaba, Dáné Tibor Kálmán, dr. Földes Béla, Karda Emese, Könczei Csilla, Márton Árpád Ifjúsági Szaktestület: Kovács Péter – elnök, Asztalos Csaba, Benedek Csaba, Horváth Izabella, Kereskényi Gábor, Korodi Attila, Porcsalmi Bálint, Szabó Ödön Szórvány Szaktestület: Takács Csaba – elnök, Bodó Barna, Gönczi Irénke, Jakab Elek, dr. Kakassy Sándor, Kovács Attila, Király András, Ludescher István, Molnos Lajos, Rácz Levente, Vetési László Alkotói Ösztöndíjbizottság: Markó Béla – elnök, Angi István, Béres András, Csíky Boldizsár, Gálfalvi György, Jakobovits Miklós, Kötő József, Márton Árpád Utazási támogatások szaktestülete: Nagy Zsolt, Kovács Péter, Kötő József, Nagy F. István, Szép Gyula Támogatási keret a romániai kisebbségeknek Ebből a romániai magyarságnak jutott Nyílt pályázaton kiosztott összeg (milliárd lej) (milliárd lej) százalék (milliárd lej) százalék 2001. év 90 13,385 14,87 5,78 43,18 2002. év 126,498 18,612 14,71 6,4* 34,38 2003. év 190 37,3 19,63 10,1* 27,07 2004. év 240 50 20,83 * számított adatok2004. július 12.Sikere volt a Szatmárnémetiben, a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumban júl. 10-én tartott XIII. Véndiáktalálkozónak. A Partiumi Magyar Napok nyitórendezvényén Schönberger Jenő római katolikus püspök emlékezett az elhunyt tanárokra és diáktársakra. Díszmagyarba öltözött ifjak zászlókkal vonultak be, utánuk következtek az érettségi találkozós osztályok. Gönczy Gábor, a Véndiákszövetség elnöke üdvözlése után felszólalt még Muhi Miklós, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium igazgatója, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere és Varga Attila parlamenti képviselő, a Partiumi Magyar Napok rendezvénysorozat főszervezője. Idén legtávolabbról Ausztráliából jött el egy hölgy. A Szatmárról elszármazott Petkes József festőművész akvarellkiállítását Muhi Sándor grafikus nyitotta meg. A rendezvény díszvendége, a szintén szatmári származású Kocsis István drámaíró munkásságát Kereskényi Sándor szenátor méltatta. Az immár negyedik verskötetét megjelentető, Németországban élő Halmosi Sándorral Papp Sándor Zsigmond beszélgetett, majd a Marosvásárhelyen megjelenő A Hét szerkesztői mutatták be az egybegyűlteknek lapjukat, vita kíséretében. /XIII. Véndiáktalálkozó Szatmárnémetiben. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), júl. 12./2004. szeptember 20.A Hét új számából néhány cím. Papp Sándor Zsigmond: Markó vagy Markó? Mindenkinek van egy bizonyos elhasználtsági deficitje. Marosszentanna: A középkorban európaiak voltunk. – A sánc: Test a testtel. Erotika. A kritika: Láng Zsolt: Berlinkönyv: Máshol lenni volna jó. Halmosi Sándor: mely a salamoné. A necc: hunok vagyunk, vagy magyarok? A dunakavics: tampon- és betét art. /A Hét. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 20./2004. szeptember 27.Tamás Gáspár Miklós A Hét hetilap vendégeként érkezett Kolozsvárra, szept. 24-én találkozott az érdeklődőkkel. A moderátori szerepet Papp Sándor Zsigmond és Parászka Boróka, A Hét szerkesztői vállalták. Tamás Gáspár Miklós kifejtette: a magyarországi magyarok azért szeretik jobban a románokat, mivel ők nem költöznek ki Magyarországra, ellentétben az erdélyi magyarok egy részével. /F. I.: Szamizdat pamfletek szerzője a Tranzit Házban. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 27./2005. április 6.Megújult szaktestületek és kuratórium bírálja el a Communitas Alapítvány 2005-re kiírt pályázatait. A magyar közösségnek szánt román költségvetési támogatásokat elosztó alapítvány kuratóriumának átalakítását az tette szükségessé, hogy a testület 13 tagja közül öten miniszteri vagy államtitkári tisztséget nyertek el a Tariceanu-kabinetben, a korrupcióellenes jogszabályok pedig összeférhetetlenséget állapítanak meg a két tisztség között. Markó Béla volt kuratóriumi elnök mellett Borbély László, Nagy Zsolt, Winkler Gyula, Kötő József és Porcsalmi Bálint távozott a kuratóriumból, amelynek irányítását Takács Csaba ügyvezető elnök vette át. Az RMDSZ ügyvezető elnöksége javaslatára a testület Veress Emőddel és Lakatos Andrással egészült ki. Idén a sporttevékenységek támogatása számít újdonságnak az alapítvány működésében. A sport szaktestület 700 millió lejes keret elosztásáról dönt. A Communitasnál a szaktestületek összetétele is megváltozott. A sajtószaktestületben Csép Sándor és Papp Sándor Zsigmond helyét Ambrus Attila és Szűcs László vette át, a könyvkiadási pályázatokat elbíráló testületből lemondott Domokos Géza, Kovács András Ferenc és Selyem Zsuzsa helyére Horváth Andor, Balázs Imre József és Fekete Vince került. Az ifjúsági szaktestületben Asztalos Csaba, Korodi Attila, Szabó Ödön és Porcsalmi Bálint helyét Deák Ferenc, Becze István, Szabó József és Bodor László vette át. Az ösztöndíjbizottságban és az utazási támogatásokat elbíráló testületben egy-egy taggal kevesebb tevékenykedik majd. Az egyikből Kötő József, a másikból Nagy Zsolt távozott. Kibővült viszont a művelődési szaktestület, amelynek a soraiba felvették Kovács Leventét. A Nastase-kormány által kidolgozott 2005-ös költségvetési törvény 264,434 milliárd lejt irányozott elő a kisebbségek támogatására, ebből a Communitas Alapítványnak 58,52 milliárd lej, az összeg több mint egyötöde jut. Takács Csaba elmondta, a sport mellett a magyar házak létesítésének a programját kezelik prioritásként 2005-ben, emellett 1,2 milliárd lejt különítettek el egyes művelődési egyesületek normatív támogatására. A szaktestületek által elosztott pénzkeretek (milliárd lej): Sajtó 4,5 (2004) – 5,2 (2005); Könyvkiadás 2,3 (2004) – 3 (2005); Művelődés 3,5 (2004) – 3 (2005); Ifjúság 2,5 (2004) – 2,5 (2005); Szórvány 2,5 (2004) – 3 (2005); Alkotói ösztöndíjak 1 (2004) – 1,4 (2005); Utazás 0,7 (2004) – 0,7 (2005); Sport – (2004) – 0,7 (2005). Összesen 17 (2004) – 19,5 (2005). /Gazda Árpád: Módosultak a testületek a Communitas Alapítványnál. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 6./2006. április 11.Első kötetük megjelenéséről vallott két fiatal irodalmár április 9-én Marosvásárhelyen a Látó Irodalmi Színpadán: Szlukovény Katalin Kísérleti nyúlorr című verseskötetét és Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót című novellagyűjteményét mutatta be Vida István műsorvezetésével. Mindkét könyvet a pécsi Alexandra Kiadó jelentette meg. Papp Sándor Zsigmond Erdélyből nemrég Magyarországra települt publicista, író, aki az Európai Elsőkötetesek Fesztiválján Magyarországot képviseli elbeszéléskötetével. A győri Szlukovény Katalin tizenhét évesen kezdett publikálni, jelenleg az ELTE angol szakán doktorál ösztöndíjjal. /Mészely Réka: Látó-est elsőkötetes alkotókkal. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 11./2006. április 13.Kolozsváron bemutatták Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót /Alexandra Kiadó – Szignatúra Könyvek, Pécs/, valamint a Meghívó minden keddre /Polis Kiadó, Kolozsvár/ című, Demény Péternek és Papp Sándor Zsigmondnak a Krónika napilapban megjelent irodalmi publicisztikáit tartalmazó kötetét. Demény Péter véleménye szerint: ez a műfaj személyes véleményüket tükrözte adott esetben, adott dolgokról, és munkájuk legérdekesebb rétegének számított abban az időszakban. Papp Sándor Zsigmond Az éjfekete bozót című kötetét az Európai Elsőkötetesek Fesztiváljára jelentették meg Magyarországon. A szerző ugyan jelezte, hogy neki már jelentek meg kötetei Erdélyben, mire a válasz az volt: ami Erdélyben jelent meg, nem számít. /Köllő Katalin: Találkozások a bölcsészkaron. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 13./2006. április 27.A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma ösztöndíjas pályázatát a 2006-os évre fiatal írók, irodalmárok részére írta ki, akik szépirodalmi, kritikai, szociográfiai vagy irodalomtörténeti munkájukhoz kértek támogatást. A nyertesek között van Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond és Zsidó Ferenc. /Döntöttek a Móricz-ösztöndíjakról. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 27./2006. június 2.Írói vendégoldalakat épít adatbankjához a Transindex.ro portál, a sort Láng Zsolt Marosvásárhelyen élő író, drámaíró honlapja nyitotta. Az Adatbank.ro a Jakabffy Elemér Alapítvány és a Transindex akadémiai projektje, melyben eddig 35 irodalmár és társadalomtudós vendégoldalát indította el. Bányai Éva és Balázs Imre József irodalmárok választották ki a kiemelkedően jelentős irodalmi szerzőket, akik életműve digitalizáltsága nem megfelelő. Eszerint a következő hónapokban Balla Zsófia, Bogdán László, Csiki László, Demény Péter, Farkas Árpád, Kelemen Hunor, Király László, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Orbán János Dénes, Papp Sándor Zsigmond és Vida Gábor adatbanki vendégoldalait teszik közzé. Az írói vendégoldalakat követően a kiemelkedő természettudósok és filmesek vendégoldalainak elindítását tervezik. Az Adatbank.ro szakmai irányítója Bárdi Nándor budapesti jelenkortörténész. A vendégoldalak mellett az Adatbank.ro bibliográfiákat, tanulmányköteteket, folyóiratokat, helységnévtárakat, katasztereket, könyvtárkatalógusokat, térképtárakat és egyéb kutatóknak szánt segédeszközöket tartalmaz. /Íróvendégek a Transindex-”bankban”. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 2./2007. január 11.A budapesti Noran Kiadó nagy ívű vállalkozása (húsz kötetben több mint hatszáz szerző) talán többet elárul a 20. századról ez a nemzetek vagy épp kontinensek szerinti összeállítás, mint több történelemkönyv. A 2005-ben indult sorozatban eddig a francia, német, brit, olasz, orosz és cseh novellatermésnek múlt századi válogatása jelent meg, vaskos, szép kiállítású kötetekben. Szinte mindenki benne van, aki számít. Plusz rengeteg olyan szerző, akinek írását most olvashatjuk először magyarul. Szerepelnek majd a szomszédok is: román és szlovák novellacsokorral. Eddig az orosz kötetet övezte a legnagyobb érdeklődés. /Papp Sándor Zsigmond: Némi mosollyal. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), jan. 11./2007. február 10.Egy napilap hasábjain hétről hétre megjelenő rovat anyagát összegyűjtve született meg a könyv /Demény Péter – Papp Sándor Zsigmond: Meghívó minden keddre, Polis Kiadó, Kolozsvár, 2005/, melyben mindenek előtt a kultúráról van szó és mindenről, ami ezzel összefügg. Mindennapi életképek tárulnak elénk – irodalomból, politikából, művelődésből, kultúrából. /Vetési Júlia: Mindenről, amiből ügy lehet. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./2011. szeptember 5.A romániai rendszerváltás könyveA nemrég beindult magyarországi Libri könyvkiadó tulajdonosai az év legnagyobb magyar sikerét várják az erdélyi származású, jelenleg Budapesten élő Papp Sándor Zsigmond első regényétől, amely az ősz folyamán jelenik meg. Lapunk Kultúra rovatának korábbi vezetője hat évig dogozott a regényen, amelyben, mint mondta, a román rendszerváltás könyvét akarta megírni, kicsit másképp, mint azt mások tették. Beszélgetés Papp Sándor Zsigmonddal első regényéről, a Libri kiadóról, az erdélyi írók magyarországi elfogadásáról. – Halmos Ádám, az augusztus elején megalakult Libri könyvkiadó egyik alapító tulajdonosa azt nyilatkozta, hogy az év legnagyobb magyar irodalmi sikerét várják az ön első regényétől. A Litera weboldalon egy 2006. áprilisi keltezésű szövegben olvasható, hogy a Margarita tegnapjai munkacímet viselő regényén dolgozik, amelyet várhatóan 2006 végére fejez be. Miért tolódott ki ennyire a határidő? – Hat évig írtam ezt a szöveget. Ahogy egyre inkább belemerültem a szöveg világába úgy vált világossá, hogy ez nem egy novella, nem egy kisregény lesz, nem is egy regénynek hazudott elbeszélés, hanem valami vaskosabb. A megírást magánéleti események is, a civil munkám, az újságírás is lassította. Nem hiába mondja Hemingway, hogy jó dolog az újságírás, csak idejében abba kell hagyni. Vagyis nem lehet büntetlenül két világ között ingázni. – Ez még ugyanaz a regény? – Ugyanaz és mégsem. Aki írt már nagyobb szabású művet, az tudja, hogy a szöveg az utolsó pillanatig képlékeny. Csak az utolsó pillanatokban éri el végső formáját, ezért sem közöltem belőle az elmúlt két évben már részleteket sem. Írtam és átírtam, miközben egyre világosabbá vált a szerkezet és az is, hogy hova lyukadok majd ki. – Halmos Ádám az említett nyilatkozatában azt is elmondta, hogy a regény még nem nyerte el e végleges címét. Be lehet fejezni egy regényt úgy, hogy a cím csak utólag dől el? – Nekem a címekkel sok bajom van. Általában ha nincs meg a cím, amíg ki nem teszem az utolsó pontot, akkor már nem is találom meg. Kihűl, eltávolodik az egész, és akkor már nem tudom megnevezni. Az előző novelláskötetem, Az éjfekete bozót címe is a szerkesztőt, Nagy Boglárkát dicséri. Jelen esetben nekem volt egy ötletem (ez volt a Margarita tegnapjai), de rá kellett ébrednem a kiadó munkatársaival konzultálva, hogy ez nem jó. Ha túl gyenge a mű, akkor visszatetsző, hiszen azt az érzést kelti, hogy Bulgakovra próbál támaszkodni. Ha viszont megáll a saját lábán, akkor meg felesleges a mankó. Boldoguljon egymaga. – Nem nehezítette meg a dolgát a bizonytalanság, esetleg nem indult el tévutakon a címet keresvén? – Utólag ez szerencsére már nem fenyeget. Esetleg az, hogy egy idegen cím kissé a maga képére formálhatja a regényt is. Ezért sem könnyű megtalálni: legyen figyelemfelkeltő, hiteles, szólítsa meg az olvasót, de közben ne legyen hivalkodó sem. Egyelőre több verzió van, el kell döntenünk, hogy melyik lesz a befutó. – Halmos annyit elárult a regényről, hogy a romániai rendszerváltás idején játszódik. Hogyan fogadják az ön tapasztalatai szerint a magyarországi olvasók az Erdélyből érkező írókat, illetve az alkotásaikat? És hogyan fogadja a szakma? Bodor Ádám szerint például sokan még mindig lekezelően vagy atyáskodóan viselkednek egy erdélyi íróval. – Szerintem ez a lekezelés már a múlté. Jómagam a Népszabadság könyvrecenziós rovatát, a Könyvszemlét szerkesztem, s higgye el, semmiféle hátrány nem érheti az erdélyieket. Sőt egy kicsit rá is segítek a fontosabb könyvekre. Lassan hat éve élek Budapesten, ami arra elég, hogy ne legyek idegen, de arra még nem, hogy egészen otthon legyek. A szakma szemében ez már szerintem „pesti” könyv lesz, bár a témája nagyon messze esik a „pestiségtől”. A román rendszerváltás könyvét akartam megírni, ami valahol a nyolcvanas évek elején kezdődik, és a kilencvenes évek elején, közepén végződik. Kicsit másképpen, ahogy az előttem beszélők. – Hogyan látja a most induló Libri kiadót? Mennyire „alkotóbarát”, illetve milyen sikerrel tudják fölvenni a versenyt mondjuk a Magvetővel? – Mivel Sárközy Bence, a Libri egyik igazgatója a Magvető főszerkesztője volt három évig, és a szakma is Morcsányi Géza, a Magvető igazgatójának lehetséges utódjaként tekintett rá, szerintem jó esélyük van erre. Pláne, hogy a szépirodalmi főszerkesztő, Dunajcsik Mátyás is onnan érkezett. Egyetértek velük abban, hogy a magyar könyvkiadásnak jót tesz egy kis frissítés, verseny, koncepcióváltás. De ez csak hosszabb távon dől majd el. Én akkor lennék elégedett, ha a Libri egy piacképes, sokszínű és bátor kiadóvá nőné ki magát. – Az ön tudomása szerint az erdélyi alkotókkal, illetve piaccal milyen kapcsolatot készülnek kialakítani? – A kapcsolatfelvétel a regényem miatt szinte kötelezővé vált. Már beszéltünk arról, hogy tavasszal, nyár elején a könyv és a kiadó is bemutatkozhatna Erdélyben. Jó lenne, ha addigra esetleg a román kiadás is elérhetővé válna, amire úgy tűnik, jó esély van, de konkrétumokról még nem tudok beszámolni. Az erdélyi alkotóknak pedig azt tanácsolnám, hogy bombázzák Sárközy Bencét kéziratokkal, mert ritkán tapasztaltam ilyen nyitottságot az új hangok felé. Egy jó regénynek még sosem volt ekkora esélye a megjelenésre, mint most. – Miért várt eddig az első regénynyel? Illetve most, hogy túl van a munkán, hogy látja, ír még regényt a közeljövőben? – Mindenki máskor érik meg ehhez a műfajhoz. Többször is nekifogtam már egy-egy regényhez, de úgy érzem, mostanra tudtam csak annyi tapasztalatot elspájzolni, hogy be is tudjam fejezni. Novellistaként ráadásul egy egészen más térben kellett megtanulnom focizni. Jövő év elején fogok neki a következőnek, csak addig még el kell utaznom Rădăuţi-ba (Radóc), Suceava megyébe. Ott születtem ugyanis. De csak egy hetet töltöttem ott. Nem tudok róla semmit. A regény is épp erről szólna, egy identitását kereső emberről, aki nem létező szülőföldjén keresi a válaszokat. Vagy a kérdéseket. Varga László. Krónika (Kolozsvár) 2011. október 27.Ismét lesz váradi könyvmaratonNagyvárad- November 4-5-én a Várad kulturális folyóirat, együttműködve az Europrint Kft.-vel és a Riport Kiadóval harmadik alkalommal szervezi meg a Nagyváradi Könyvmaratont, ezúttal a színházban. A Mi tudjuk, hogy Ön szereti a könyvet! mottójú rendezvényről csütörtökön tartottak sajtótájékoztatót a főszervezők, a Várad kulturális folyóirat szerkesztőségében. Szűcs László elmondta: a Nagyváradi Könyvmaraton változatlanul három kiadó- a Várad, a Riport és az Europrint- lebonyolításában zajlik, és a két nap alatt főleg új váradi könyvek (azaz helyi szerzőktől vagy kiadóktól származó) bemutatására törekednek. Két nagyváradi szerző jelentkezett szépirodalmi alkotással: Kinde Annamáriának a Hóbanévad című verseskötete, Sorbán Attilának pedig A püspök úr pálinkát iszik című regénye jelent meg. A tényirodalmat gazdagítja Králik Loránd: A sárkány fiai- Kína tájai, Kínai népei című kötete, mely egy sorozat részét képezi, korábban a muzulmán világról és az USA-tagállamokról írt a szerző. Szilágyi Aladár: Csodaváróktól csodateremtőkig című riportkötetében- mely a harmadik a sorban- ezúttal nem valamely, a magyartól eltérő romániai kisebbségről szól, hanem elsősorban a román-magyar együttélést vizsgálja, szórványban élő magyarok, illetve románok bemutatása révén. Simon Judit: Halasi Erzsébet - egy színésznő élete című portrékönyve annak kapcsán született, hogy a művésznő pályafutása elkezdésének 50. évfordulóját ünnepli. Szintén a Riport kiadásában látott ismét napvilágot egy erdélyi magyar klasszikustól, Karácsony Benőtől a Napos oldal. Derzsi Ákos az Europrint két kiadványára hívta fel a figyelmet: Péter I. Zoltán fikciós könyvének címe: Képzelt beszélgetések a fiatal Ady Endrével, Banner Papp Mária: Papp Magda emlékönyvét pedig már a közelmúltban bemutatták. Markó a sztárvendég Simon Judit azt emelte ki: a rendezvényen jelen lesz Demény Péter kolozsvári író, aki előkészületben levő Hóbucka Hugó a mókusoknál című meseregényéből olvas fel részleteket, valamint Papp Sándor Zsigmond jelenleg Budapesten élő kolozsvári író, aki Semmi kis életek című könyvét hozza magával. A péntek este úgymond sztárvendége Markó Béla, akinek szonett- (Visszabontás) és publicisztika-kötetét (Kié itt a tér) ismertetik. A könyvmaraton különlegessége, hogy először Váradon mutatják be Zalán Tibor budapesti író, költő, drámaíró Szétgondolt jelen című kötetét. Bemutatják még Székely Ervin: A feljelentés és Tasnády-Sáhy Péter: Hidd el, ez Delhi! Egy önkéntes indiai naplója című könyvét, illetve újból ismertetik Darvay Nagy Adrienne: Kótsi Patkó János című írását. Ugyanakkor bemutatkozik két budapesti kiadó: a Kőrössi P. József vezette Noran Libro, valamint a Sárközy Bence és Halmos Ádám igazgatók által képviselt Libri. Az ünnepségre meghívták a Spanyolnátha internetes művészeti folyóirat szerkesztőségének tagjait is, Vass Tibor főszerkesztőt, Vass Nóra szerkesztőségi titkárt, Székelyhídi Zsolt főszerkesztő-helyettest és Berka Attila művészeti vezetőt. Számon tartják A színház épületében zajló kétnapos rendezvényen közreműködnek Firtos Edit, Kovács Enikő, ifj. Kovács Levente és Molnár Júlia színművészek. A 10 ezer lejes költségvetésű rendezvény főtámogatója a Szigligeti Színház, illetve Czvikker Katalin menedzser-igazgató, valamint az Europrint kiadó, mely „barátságból” vállalta a plakátok kinyomtatását. A szervezők szerint bár 5-6 évnek el kell telnie ahhoz, hogy egy könyvfesztivál jelentős pontnak számítson irodalmi berkekben, azért a Nagyváradi Könyvmaratont már számon tartják. Az egyik korábbi könyvbemutatón például kétszázan vettek részt. Ciucur Losonczi Antonius erdon.ro 2011. november 24.Diktatúráról „erdélyiesen”A Ceauşescu-diktatúra végső szakaszára, az 1980-as, 1990-es évek Erdélyébe kalauzolja az olvasót a főleg novellistaként, esszéíróként ismert Papp Sándor Zsigmond első regénye, a Semmi kis életek című kötet, amelyet ma mutatnak be Budapesten. A szerző az MTI-nek elmondta, nem ez az első megkezdett regénye, korábban is próbálkozott nagyobb lélegzetvételű művet írni. Megjegyezte: a csaknem négyszáz oldalas kötet megírása hat évet vett igénybe. „Amikor a novellista regényt ír, az olyan, mintha a kispályás focistákat bekergetnék a nagypályára. Meg kell szokni, hogy hosszabbak a passzok, nagyobb a tér, más a lélegzetvétel” – magyarázta az író, aki szerint a regényírás csak az elkövetett „hibák” révén tanulható. „Remélhetőleg a következő könyvem már gyorsabban elkészül, és nem kell újra végigcsinálni ezt a tanulási időszakot” – mondta. Az író kitért arra, hogy bár a kötet címlapján az Erdélyi történet alcím is szerepel, szerinte a regény bármelyik közép-kelet-európai diktatúrában játszódhatna. „Az erdélyiséget nem olyan könnyű fellelni a kötetben, bár talán rá lehet ismerni a Ceauşescu-diktatúra jellegzetességeire” – fogalmazott. Új Magyar Szó (Bukarest) 2012. április 17.Artisjus-díjas Papp Sándor ZsigmondLapunk volt munkatársa, a jelenleg Budapesten élő Papp Sándor Zsigmond is Artisjus irodalmi díjban részesült Semmi kis életek című regényéért. Az Artisjus Irodalmi Nagydíját Spiró György, Könnyűzene-szerzői Életműdíját pedig Malek Miklós kapta idén. Papp Sándor Zsigmond Az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület nyolc kategóriában odaítélt zenei és irodalmi elismeréseit csütörtökön adták át Budapesten. Papp Sándor Zsigmond mellett Artisjus irodalmi díjat ítéltek Zalán Tibornak és Varga Mátyásnak. A nagydíjast méltatva Grecsó Krisztián író többek között azt emelte ki, hogy a Fogság, A jövevény és A Jégmadár című regények szerzője, Spiró György a hozzá mindennél közelebb álló élményanyagról, a saját hagyományáról, örökségéről higgadtan, tárgyiasan, távolságtartóan és gyönyörű egyszerűséggel tud írni. „Ez százévente egyszer, ha sikerül” – jegyezte meg Grecsó. Zalán Tibor Göncölszekér című könyve a díjazottat méltató Margócsy István szerint kitűnő kisprózai elbeszéléseket tartalmaz, amelyeknek műfaját a klasszikus értelemben vett novella és a tárca igen szerencsés keresztezéseként lehetne meghatározni. Báthori Csaba méltatása szerint Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című könyve nagy erővel, rendkívül változatos és érzékletes stílusban, aprólékos pontossággal idézi fel az 1989-es romániai rendszerváltás előtti és utáni hétköznapokat. Varga Mátyás parsifal, parsifal című verseskötetét méltatva Ferencz Győző arra mutatott rá, hogy a díjazott a világirodalom egyik nagy, többféle változatban fennmaradt, de voltaképpen töredékes legendáját töredékként emeli saját költészetébe, és szembesíti az egyszeri, megváltásra váró emberi élet kiszolgáltatottságával. A Könnyűzeneszerzői Életműdíjjal jutalmazott Malek Miklós sokoldalú, műfajokon átívelő szaktudását Victor Máté zeneszerző, az Artisjus elnöke méltatta, kiemelve, hogy ez teszi megkerülhetetlenné a beatkorszakban született slágereket vagy együttműködését Hofi Gézával éppúgy, mint a 90-es években írt szimfonikus zeneműveket, amelyekkel pályája kiteljesedett. A szerzői jogvédő egyesület közleménye szerint az év produkciója a Hobo Blues Band búcsúkoncertje, az év könnyűzeneszerzője Szirtes Edina „Mókus”, könnyűzenei szövegírója pedig Beck Zoltán lett. Az év komolyzenei művének járó díjat Decsényi János Samblant de joie című alkotása nyerte el. Az év magyarnóta-szerzőjének pedig Jászteleki Sánta Józsefet választotta a zsűri. MTI Krónika (Kolozsvár) 2012. augusztus 20.Tanulmánykötet a kortárs irodalomrólBalázs Imre József: Az új közép A rendszerváltás óta eltelt időszak irodalmának alakulását, megítélését, olvashatóságát veszi górcső alá Balázs Imre József az Universitas Szeged Kiadó gondozásában megjelent legújabb kötetében, amelyet pénteken délután ismerhettek meg az érdeklődők a kolozsvári Gaudeamus könyvesboltban. Az elmúlt tíz év folyamán e témában született írásaiból szemléző Az új közép. Tanulmányok a kortárs irodalomról című kiadványról Nagy Zoltán irodalomtörténész beszélgetett a szerzővel. – Két különböző értelemben használom a közép fogalmát: egyrészt a középgeneráció vonatkozásában, ahogyan a fiatal szerzők egyszer csak középgenerációsokká válnak, másrészt pedig a szélsőségektől való elmozdulást illetően, amely egyfajta normalizálódás irányába mutat – magyarázta Balázs Imre József. Kifejtette: a ’90-es évek folyamán bizonytalanság, önbizalomvesztés jellemezte a kortárs irodalmat, nehezebben találta meg a módját annak, hogy az olvasókhoz eljusson. Mint mondta, a változásra, nagykorúsodásra, középnemzedékesedésre 2005–2006-ban figyelt fel az erdélyi szerzők körében, kötetében pedig ilyen tekintetben fókuszál főként Vida Gábor, Lövétei Lázár László, Demény Péter, Papp Sándor Zsigmond, Karácsonyi Zsolt műveire, valamint az erdélyi irodalom innovatív intézményesülési projektjeire – az Éneklő Borzra, a Serény Múmiára és az Előretolt Helyőrségre –, összefüggésben Térey János, Varró Dániel, valamint az Egészrész című versantológia szerzőinek munkáival. – Mi volt az Éneklő Borz válasza arra a kérdésre, hogy újra kellett gondolni az irodalom funkcióját? Az, hogy nem nyomtatott folyóiratban, hanem eseményekben kezdett gondolkodni, minden lapszám, amit az éneklő borzosok szerkesztettek – Visky András, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc stb. – tulajdonképpen egy-egy tematikus felolvasás volt, de mindegyikben jelen volt egy kis kellem, provokáció, valami olyan, amitől túlmutatott azon, hogy a szerzők egy témára felolvasnak – részletezte Balázs Imre József. Hozzáfűzte: az Előretolt Helyőrség és a Serény Múmia esetében is a válaszkeresés határozta meg Orbán János Dénes, Sántha Attila és nemzedéktársaik viszonyulását, hogy felismerjék és felismertessék: a kortárs irodalomnak van és lehet olyan funkciója, amelyet addig figyelmen kívül hagytak, legyen szó a populáris szféráról vagy akár a nevetés fontos és terápiás hatásáról. Az est folyamán Nagy Zoltán tolmácsolta a kötetet szerkesztő Kovács Flóra irodalomtörténész méltatását, amelyben elhangzott: a nemzedék kérdésének felvetése, a definíció létjogosultságának, valamint a nemzedék és a közösség közötti kapcsolat problematikusságának vizsgálata mellett a könyv egyik központi kérdésköre az irodalomhoz párosuló intézményrendszerek milyensége, legfontosabb érdeme pedig a dialóguskeresésben rejlik. Szabadság (Kolozsvár) 2012. november 12.Tizenhárom kötetet ismertettek hétvégén a váradi könyvmaratononDemény Péter, lapunk korábbi munkatársa is új kötettel jelentkezett a 4. Nagyváradi Könyvmaratonon. A kolozsvári szerző Garantált pihenés címmel publikált gyűjteményes kiadást olyan írásokból, amelyek közül sok lapunk hasábjain jelent meg először. Demény Péter Simon Judit újságíró kérdéseire válaszolva a napilapos munka nehézségeiről is mesélt a könyvbemutatón, illetve azt is elárulta, hogy a Krónika alapítása utáni időszak élete legszebb élményei közé tartozik. Bár Simon Judit szerint a Garantált pihenés írásai inkább karcolatok, mint egyszerű, napi sajtóba való glosszák, Demény Péter nem szállt vitába a műfajt illetően. Azt elismerte, hogy írásai közelebb állnak a szépirodalomhoz, mint a lapunk Szolgáltatás oldalán nap mint nap megjelenő, rövid véleményanyagok, de azt elmondta, hogy emiatt nemhogy megszólta volna, inkább biztatta szerkesztője, Papp Sándor Zsigmond – az ő legutóbbi regényét, a Semmi kis életeket egyébként a tavalyi könyvmaratonon mutatták be Váradon. Demény Péter humoros, ironikus írásaiból néhányat fel is olvasott szombat délután, és ezzel a könyvbemutatóval le is zárult az idei, kétnapos rendezvénysorozat. Zárásképpen a bábszínház színpadán különleges verses-zenés produkcióra került sor. A Theatron Egyesület és az Aria Produkció közös előadásában tekinthetett meg a közönség egy kedvcsinálót ahhoz a zenés darabhoz, amelyet Kovács András Ferenc Kossuth-díjas marosvásárhelyi költő Jack Cole balladája című szövegére írtak a művészek. A darabot, legalábbis annak egy részét Mátyás Zsolt, Balogh Joe, Zalder András és Trendler József alkotta zenekar adta elő – a teljes előadást egy későbbi időpontban tekintheti majd meg a közönség. A 4. Nagyváradi Könyvmaratonon a hagyományokhoz híven a Riport és az Europrint Kiadó, illetve a Várad Folyóirat által az elmúlt időszakban megjelentetett könyveket mutatták be, szám szerint tizenhármat, amelyek között volt újrakiadás és új írás, képzőművészeti album, illetve több gyűjteményes kötet. Nagy Orsolya Krónika (Kolozsvár) 2013. január 19.Négyen két könyvrőlBeszélgetés Szabó Róbert Csabával Látó a négyzeten, illetve Négyen két könyvről címmel új beszélgetőest-sorozatot indít a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat. Szerkesztőkkel és meghívottakkal, kortárs szépirodalmi művekről. Szabó Róbert Csabát, a folyóirat főszerkesztő- helyettesét arról kérdeztük: a továbbra is futó és igen népszerűnek bizonyuló Látó Irodalmi Színpad mellett egyrészt milyen jellegű hagyományt igyekeznek megalapozni, másrészt miért van erre szükség, igény? – Nagyon régi álmunk volt egy ilyen jellegű beszélgetőest-sorozat létrehozása. Különösen Láng Zsolt kollégám és én kívántunk életre hívni Marosvásárhelyen is egy egészséges beszélgetés-sorozatot arról, hogy hogyan lehet a kortárs magyar irodalmat olvasni. Olyan könyvekről esik majd szó az estek során, amelyeket egyrészt fontosaknak tartunk, másrészt valamilyen formában kötődnek Erdélyhez, Romániához, az itteni magyarsághoz, annak életéhez, irodalmához – mind magyarországi, mind innen elszármazott írók esetében. Mindez nem újkeletű dolog, ezt a beszélgetőest-formát nem mi találtuk ki, Magyarországon számos ilyen rendezvényt szerveznek. Az Élet és Irodalom beszélgetőestjén pontokat is adnak a résztvevők, de említhetnénk a József Attila Kör hasonló rendezvényét is. Nem mi találtuk fel a spanyolviaszt, mi csak meghonosítani szeretnénk. – Hogyan építitek fel az estet, van-e előre meghatározott koncepciótok? – Négy résztvevő vitázik, természetesen közönség előtt. Közülük kettő a Látó szerkesztője – személyük minden beszélgetés esetében változik –, illetve van két meghívottunk. Egyikük személye ugyancsak változó. Az est során két könyvről folyik a beszélgetés: az egyiket előre meghatározzuk és beharangozóként a közönség tudomására hozzuk, a másikat az éppen aktuális meghívottunk hozza és a publikum számára meglepetés – csak az esten derül ki, hogy milyen szerzőnek melyik kötetéről van szó. Ezt csak mi tudjuk előre. A két kötetet igyekszünk úgy kiválasztani, hogy egy kicsit egymás ellenpontjai legyenek, érdekesebbé teendő a vitát, a beszélgetést. Az első beszélgetésünkre január 25-én, este hat órától kerül sor, megszokott helyünkön, a G Caféban. Ekkor Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című kötetéről vitázunk. Ez egy kis, határ menti városban, a rendszerváltás idején zajló történet, a tematikája igen érdekes. Mi Szatmárra tippelünk, jóllehet a szerző nem pontosít. Hiszen mi is az a határmenti város? És mi a határ? Illetve hogyan lehet átlépni rajta? Milyenek az erdélyi magyar városok? A könyv fogadtatása kedvező volt, lefordították román és finn nyelvre is. Sikeres, jól megírt kötet. Mi nem érthetetlen, irodalomelméleti szaknyelven, hanem érthető, köznapi, de igényes nyelven szeretnénk ezekről a könyvekről beszélgetni úgy hogy, az mind nekünk, mind a közönségnek örömöt okozzon. Az első esten a Látó részéről Láng Zsolt és Demény Péter vesz részt a vitában, meghívottunk Parászka Boróka, illetve B. Szabó Zsolt, az Erdély FM műsorvezetője. Ő hozza a meglepetéskönyvet is. – Milyen gyakorisággal jelentkeztek a beszélgetőestekkel? – Havonta egy alkalommal szervezzük meg őket. A második estünkün Herza Mikola kötetéről lesz szó, utána pedig a Magvetőnél megjelent Édes hazám című kortárs versantológiáról beszélgetünk. Ez is érdekes téma, hiszen a benne fellelhető gondolatok, érzelmek és gondok éppúgy érvényesek Erdélyre is, mint Magyarországra. – Miben különbözik a Látó Irodalmi Színpadtól az új kezdeményezés? – Sok mindenben, az est dramaturgiája, alapgondolata teljesen más. Például a szóban forgó kötet szerzője nem biztos, hogy ott lesz a beszélgetésen. Mert nem hívjuk meg. Természetesen eljöhet, mint néző. Itt a szövegen lesz a hangsúly, nem az íróján. Lehet, hogy nem lesz akkora sikere, mint a Látó Irodalmi Színpadnak, de reméljük, hogy idővel népszerűvé válik. Erre utaló jel, hogy igen sokan kölcsönkérték már a Papp Sándor Zsigmond fentebb említett kötetét. A publikum egy része felkészülten kíván részt venni a beszélgetésen. És ez igencsak biztató... Knb. Nyugati Jelen (Arad) 2013. február 6.RE: MÉG EGY ÜGYNÖKDo you like banana, Mr Bottoni? Régebben érdekelt, ki volt besúgó, ki nem. Ma már alig jobban, mint mondjuk az, hogy mi van a banánnal. És megmondom, úgy ahogy van: ez igen ritkán jut eszembe. Viszont messzemenően foglalkoztatna, ha nem beszélnénk nyíltan a banánról. Egy hónappal ezelőtt Stefano Bottoni írt egy cikket arról, hogy miért hallgatott el a Szilágyi Domokos-konferencia után, és miért szólalt meg most, a Szőcs-ügy kapcsán. A cikk óta megint sokféle szóbeszéd keringett a környezetemben. Megint, tudniillik annak idején, mielőtt nyilvánosságra kerültek volna a Szilágyi Domokos „jelentései”, hasonló természetű szövegeket hallottam. Ám ezekből nyilvánosságra hozni bármit, sem akkor, sem ma: nekem nincs „apparátusom”, vagyis szakértelmem. Hiába kéri számon Stefano Bottoni, hogy: „…senki nem veszi a fáradságot, hogy kikérje Szőcs István dossziéját, vagy más anyagokkal összevesse.” Az évek során néhányan közzétették megfigyelési dossziéjukat (például Markó Béla vagy Gyimesi Éva), tudok arról is, hogy hasonló munkákon dolgozik Gálfalvi György, Kántor Lajos. És hát ott van Könczey Csilla, aki akárha a saját bőrére írná, annyira érzékeny módon teszi olvashatóvá családja életét. Továbbá érdemes elolvasni Tompa Andrea és Papp Sándor Zsigmond kiváló regényét, vagy Székely Csaba nemrég BBC díjat nyert rádiójátékát. Ez utóbbi egyébként arról szól, hogy egyszer, még az „átkosban” az apa, a kapcsolatai révén banánt visz haza, de a fiának meg kell fogadnia, hogy soha senkinek nem beszél erről, mármint a banánról. Amikor évek múlva a fiú mégis mesél róla, akkor nyomasztani kezdi, hogy megszegte-e a fogadalmát: vajon az akkori, forradalom előtti énje és a mai, forradalom utáni énje között van-e kapcsolat? Nagy és fontos kérdés! Szóval, vették páran a fáradságot, és a maguk módján feltártak ezt meg azt. Hogy mért nem kéri ki senki Szőcs István dossziéját? De kicsoda? Rám gondol Bottoni? Olvastam történészi munkákat, Frank Ankersmit és Eelko Runia a kedvencem, ámde fogalmam sincs arról, milyen módon kell feldolgozni egy megfigyelési dossziét. Mivel kell összevetni? Mi számít korszerű módszernek és mi nem? „Ezt a rendszert, a Ceaușescu-rendszert nem a három millió párttag, nem a Securitate vagy a hazafias gárdák működtették, hanem a romániai társadalom tette magáévá. A Secu nem a társadalommal konfrontálódott (és végképp nem valami nem létező „civil társadalommal”), hanem összeforrt a társadalommal, annak részévé vált, együtt lélegzett vele.” Yes. Stefano Bottoni eltalálta a szegfejet: minden rendszer „összeforr” a társadalommal, amennyiben a társadalomnak fogalma sincs, hogy milyen az a rendszer, mettől meddig tart, hol vannak a határai és a mozgatórugói, működésének mi a rejtett mechanizmusa. Ha a ’89 előtti társadalom rendelkezett volna „nyitottsággal”, lettek volna információi arról, hogy mi van a kulisszák mögött, lettek volna internetes fórumok, laptopok és lapok, és főképp történészek, társadalomkutatók, akik szabadon kutathattak volna, akik nyilvánossá tették volna a besúgólistákat stb., akkor másképp működött volna minden. Minél nyitottabb, minél több információval rendelkezik saját magáról, minél több tényleges, feldolgozott, szakszerűen dekódolt információval szembesül, és nem csupán szóbeszéddel, ilyen-olyan ficujkákkal, annál szabadabb, kevésbé „rendszerfüggő”, kevésbé „alattvaló” lesz a társadalom – s benne az összes emberi lom. Láng Zsolt Transindex.ro, 2013. február 15.Olvasási trendek a terjesztő szemszögébőlKereslet és kínálat viszonya a Gaudeamus könyvesbolt sikerkönyvei tükrében A világirodalmi művek közül Umberto Eco új regénye, A prágai temető vezeti a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt 2012-es eladási listáját, magyarországi szerzők viszonylatában különösen népszerű Ugron Zsolna, az erdélyi témákat feldolgozó köteteket illetően pedig favorit a Kincses erdélyi városok és a Kolozsvár épített kincsei. A gyermekeknek szóló kiadványokat tekintve továbbra is „egyeduralkodó” a Székelyföldi Legendárium, de sokan vásárolták például a Bogyó és Babóca-történeteket, valamint a Barni-sorozatot is. Mindez a Weghofer Erna által kérésünkre készített kimutatásból derül ki, amelynek apropóján keresletről és kínálatról, vásárlókról és trendekről beszélgettünk a könyvesbolt vezetőjével. Rámutatott: az erdélyi könyvpiac működésére jelentős mértékben rányomja a bélyegét, hogy a kiadók és a kereskedők között immár húsz éve nincs kommunikáció, rendszeres találkozás és eszmecsere nélkül pedig a terjesztők aligha tudnak hosszú távon tervezni. – A kereslet nagyon gyorsan változik, szinte hangulati, amivel sajnos a kínálat nem mindig tud lépést tartani. Az élet más területeihez hasonlóan a keresletre is rátelepedtek a trendek, összefonódva a hétköznapokkal: Oscar-díjkiosztó környékén például jelentős növekedés figyelhető meg az olyan könyvek eladása terén, amelyeket megfilmesítettek, függetlenül attól, hogy abban az évben vagy tíz évvel korábban készült-e el a film – magyarázza Weghofer Erna, hozzáfűzve: ugyanez Nobel-díjátadókor, vagy más fontos események kapcsán is érzékelhető. Megvannak persze a klasszikusok, amelyeket folyamatosan keresnek, írók és regények tekintetében egyaránt. Tavaly jelent meg A prágai temető című kötet, amely tapasztalataink szerint hozza az Umberto Eco regényekhez fűződő elvárásokat, az összesítés alapján pedig már a világirodalmi lista első helyén áll. A további favoritok ebben a kategóriában: Alef (Paulo Coelho), A Foucault-inga (Umberto Eco), A szürke ötven árnyalata (E. L. James), Lolita (Vladimir Nabokov). Magyarországi szerzők könyveinek mezőnyében örök klasszikus Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye (Ulpius-ház), akárcsak a Füves könyv (Márai Sándor, Helikon), a Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő, Alexandra), a Sorsról és életről (Müller Péter, Alexandra), az Így szerettek ők (Nyáry Krisztián, Alexandra), a Semmi kis életek (Papp Sándor Zsigmond, Libri) és a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő Jenő, Alexandra). Kedvencek, trendek más kategóriákban is Elsősorban ajándékozás céljából, többnyire ünnepek – húsvét, karácsony, ballagás – táján veszik tömegesen az Erdélyről szóló könyveket, ilyenkor akár tízszeresére is megnövekedhet a vásárlások száma. Népszerű volt ebben a kategóriában tavaly a Kincses erdélyi városok (Bagyinszki Zoltán és Szász András, Tóth Könyvkereskedés), a Kolozsvár épített kincsei (Asztalos Lajos, Stúdium) és az Erdélyi várak (Csorba Csaba, Tóth Könyvkereskedés), de ugyanakkor az Isten segedelmével udvaromat megépítettem (Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, Gutenberg Kiadó) című album iránt is jócskán érdeklődtek. Árukat tekintve olcsó, ám mutatós kiadványokat keresnek legtöbben, noha ez a két dolog ritkán jár együtt. Gyermekkönyvek mezőnyében a Székelyföldi Legendárium vezeti az eladási listát. – Azt hiszem, nagyon régóta ez az első olyan erdélyi kiadású gyerekkönyv, amiből tömegesen sikerült eladnunk. Ez a brandnek is köszönhető, s hogy foglalkoznak a termékkel, a terjesztőknek van marketingkoncepciójuk: nem pusztán egy kiadványról van szó, hiszen a székelyudvarhelyi Visus Kulturális Egyesület nagyszabású projektje társasjátékot, rajzfilmet és még sok mindent magába foglal, ez azért elég sokat nyom a latba – értékelte az üzletvezető. A Legendáriumot a Kolozsváros. Milyen város? című műemlék-pedagógiai füzet középkorral foglalkozó része követi, valamint Zágoni Balázs és Máté Angi kötetei (Barni könyve, Barniék tele, Ez egy susogó levél). – Körülbelül három éve jelent meg Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozata, nagy vitákat keltve az erdélyi és a magyarországi fórumokon. A könyvek sikere ennyi év után is éppen abban rejlik, hogy a bennük szereplő történetek rövidek, egyszerűek. A gyerekek azonosulni tudnak a hősökkel, ez volt a pro-érv, a kontra pedig, hogy éppen azért, mert egyszerűek, leszűkítik a fantáziavilágukat, nem késztetik őket gondolkodásra és kreativitásra – hangsúlyozza Weghofer Erna. Kérdés persze az is, hogy mire van inkább szükségük a mai gyermekeknek, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy újabban több iskolában Harry Potter is kötelező háziolvasmány. S míg a gyerekkönyvek esetében előkelő helyen végzett a Bogyó és Babóca és a Magyar népmesék sorozat is, az ifjúsági irodalom palettáján A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry), a Családom és egyéb állatfajták (Gerald Durrell), A hobbit (J. R. R. Tolkien), valamint a Rosszcsont Peti (Francesca Simon) és az Egy ropi naplója (Jeff Kinney) sorozatok voltak népszerűek tavaly, de emellett például Jules Verne is „reneszánszát éli”. – Úgy tűnik, mintha az irreális, megmagyarázhatatlan jelenségek nem kellenének már az olvasóknak, sokkal inkább a valóságból vett dolgok iránt fogékonyak, az életszerű, mindennapi történetek iránt, amelyekkel a kamaszok azonosulni tudnak. Emellett persze a tömegpszichológia is nagymértékben érvényesül, legszívesebben olyan könyveket vesznek a kezükbe, amelyeket a kortársaik is forgatnak – fejti ki a Gaudeamus vezetője. Elmozdulás a felnőttek által keresett kötetek terén A felnőttek körében inkább Umberto Eco és Coelho regényei számítanak úgymond klasszikusnak. Ugrásszerűen megnőtt továbbá a praktikus könyvek kereslete: a szakácskönyvek mellett egyre többen érdeklődnek a szobanövények gondozásával, állattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek iránt. – A technikai fejlődés következményeként, gyakorlatilag azáltal, hogy a világ kinyílt előttünk, az érdeklődési körök is változtak, és nem föltétlenül a fajsúlyos dolgok irányába. Előtérbe kerültek a praktikusabb, mindennapi dolgokkal foglalkozó, jelentős kép- vagy médiaanyaggal rendelkező kiadványok, visszaszorultak viszont az adattárak, a lexikonok, amelyek tartalmát az internetről, naprakész adatbázisként bármikor fellelhetjük. Erdélyi viszonylatban hiányzik viszont a szórakoztató jellegű irodalom, időnként pedig olyan kötetek jelennek meg, amelyekkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, annyira szűk és speciális rétegeknek szólnak – árulja el, utalva ugyanakkor arra is: az erdélyi könyvkiadás távol áll attól, hogy a piaci elvek szerint működjön, ugyanis sok kiadvány sorsa inkább a pályázatoktól függ. Emiatt tervezni sem igazán tudnak a könyvesboltok. Hiányosságok, pótolnivalók – Különösen ad-hoc szakma a mienk, amelyben nagyon kell tudni rögtönözni és gyorsan dönteni, ismerve a vásárlói kört és a cég képességeit. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy nincs kapcsolat a könyvkiadók és a kereskedők között. 1989 előtt évente összegyűltek ezek az emberek, és egy kétnapos konferencián tárgyalhatták meg a szakma ügyes-bajos dolgait. Ilyesmi lassan húsz éve nem létezik, holott nagy szükség lenne rá – mondja Weghofer Erna. Úgy véli, napjainkban, amikor Kolozsváron három-négy esemény zajlik párhuzamosan, egy-egy „sima” könyvbemutatóra már nagyon nehéz becsalogatni az embereket, éppen ezért egyfajta többletet kell kínálni, ha meg szeretnénk szólítani őket: a szülőknek szóló pedagógiai könyv bemutatóján például a gyermekekre is gondolni kell, akik közben különböző tevékenységekbe kapcsolódhatnak be. Hiszen van erre igény, akárcsak a könyvkiadás területén: időnként nem árt például, ha mesecédé is társul a gyermekkönyv mellé. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár), 2013. május 4.„Csak másban moshatod meg arcodat” (Imagológiai konferencia)A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem növekvő presztízsét igazolja, hogy a Csíkszeredában megtartott imagológiai konferenciára tíz államból nyolcvannál több jelentkező nevezett be dolgozataival. A tanácskozás sikere egyben tükrözi azt a lendületet is, melyet a tizenegy éves intézmény fejlődése a tavalyi akkreditációja után vett. A beköszöntőben elhangzott József Attila-idézet akár mottója is lehetne a rendezvénynek: „hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat”. A humán tudományi tanszék által tető alá hozott nemzetközi tudományos tanácskozás negyedik ilyen konferenciája az intézménynek. Az imagológia olyan sajátos kutatási terület, mely az összehasonlító irodalomtörténet része, de sajátos interdiszciplináris érintkezése van a politológiával, médiakutatással, történettudománnyal, filmesztétikával, szociológiával, nyelvészettel, s ezúttal mindezek a megközelítési módok megjelentek a konferencián is. Az első kettő ugyanis szűkebb, irodalmi jellegű volt, a románok a magyar és a magyarok a román irodalomban tematikát járta körül – két nyelven. Dr. Tapodi Zsuzsa tanszékvezető szerint két éve már az angol nyelvet is bevették a tanácskozás nyelvei közé, ezúttal pedig olyan rangos társszervezőket sikerült megnyerniük, mint a debreceni egyetem bölcsészettudományi kara, történelmi és néprajzi doktori iskolája, és ezért a történelmi vizsgálatra fordítottak nagyobb figyelmet, tehát az ókor másság-képeitől a 18. századi görög és zsidó kereskedők helyzetét vizsgáló tanulmányig, mely a tanúvallomások jegyzőkönyveit dolgozta fel. Szélesebb perspektíva nyílt tehát a kérdésekre, nemcsak Amedeo Di Francesco nápolyi professzor előadása (Milton magyarságképéről) jelentett nyitást, hanem a hagyományosan szereplő újvidéki és szabadkai kollégák mellett az eszéki, eperjesi, kassai, beregszászi kollégáké is, tehát a Kárpát-medencei kisebbségi magyarság egyetemei felé is kiépülőben a kapcsolat. Ennek megszilárdulásáról az Erasmus-programban való közös részvétel gondoskodhat. A konferencián új lépést tettek a romániai tudományos életbe való integráció útján is, a brassói Transilvania Egyetem hagyományosan is partnere a Sapientiának, a román–angol szakos diákok oda jártak eddig államvizsgázni, ezúttal újdonságnak számított, hogy a konstancai és a iaşi-i egyetemről is jelentkeztek résztvevők nagyon érdekes előadásokkal. Társzervezője volt a tanácskozásnak a Román Összehasonlító Irodalmi Társaság, melynek négy tagja is a Sapientián ad elő, s melynek társelnöke, Andrei Bodiu brassói tanszékvezető szintén benevezett, és külön hangsúlyozta, mennyire jól érezték magukat a román kollégák Csíkszeredában, és mennyire megváltoztak a székelyekkel kapcsolatos előítéleteik, e véleményhez Alexandru Gafton iaşi-i egyetemi tanár is csatlakozott. Egy ilyen sok előadót felvonultató konferencia megszervezése nem kis feladat, az előadások és a vita három nyelven, három szekcióban, apró szünetekkel, valóságos tudományos nagyüzemként folyt másfél napon át, e tudományos maratont tanulmányi kirándulás követte Gyergyószárhegyre és Gyergyószentmiklósra, s ezen végig tolmács segített a magyarul nem tudóknak a megértésben, így a Kréta szigetéről érkezett vendégnek is. Különben a konferencián végig színvonalas szinkrontolmácsolás útján kísérhette mindenki figyelemmel az előadásokat. Este könyvbemutatón ismertették Páll Vilma német nyelvű kötetét, valamint a tanszék szakfolyóiratának háromnyelvű számait, a tanszék többi munkatársának román és magyar nyelvű műveit. (Az Acta Universitatis Sapientiae angol nyelven közöl, miként minden sapientiás tudományos folyóirat, a Filologica sorozatnak eddig négy évfolyama jelent meg, céljuk, hogy a legmagasabb tudományos besorolást érjék el, ehhez már több feltételt teljesítettek, bekerültek a nemzetközi tudományosságba, nagy hazai és külföldi egyetemi központokkal tartják a kapcsolatot és kiadványcserét.) Aki nem tudott eljönni, így az egyesült államokbeliek vagy a finnországi kolléga dolgozata lefordítva és kinyomtatva virtuális szekcióban volt hozzáférhető, hozzászólni e-mail címen lehetett. A konferencia anyaga különben három kötetben jelenik meg, a magyar nyelvűt a debreceni egyetem fogja kiadni, a román és angol nyelvű pedig nálunk, többek közt a tanszék szakfolyóiratában jelenik meg. A tudósítót a meghallgatott pár előadásból mi ragadta meg? A kisebbségi kérdések iránti empátia vagy annak hiányának jeleit kereste. Találomra azt emelné ki például Papp Klára debreceni dékán előadásából, hogyan rendelte el Mária Terézia, hogy a görög kereskedők telepedjenek le Erdélyben és Partiumban, hogy „ne vigyék ki a hasznot az országból”. Bíró Béla professzor a közéletünket jellemző előítéletes rögeszmék gyökerét többség és kisebbség aszimmetrikus viszonyrendszerében, a torz hatalmi állapotokban, a kisebbségi jogok elutasításában kereste. Bodó Barna napjaink kolozsvári szimbolikus térhasználatából vont le megszívlelendő következtetéseket, Alexandru Gafton iaşi-i professzor a különléthez való jogban látta annak feltételét, hogy „utána átjárhassunk egymáshoz”. Bányai Éva Papp Sándor Zsigmond Semmi kis életek című új regényéről hozott mintegy első tudósítást, Egyed Emese Bánffy Miklós Erdélyi történetének francia recepciójáról beszélt. B. Kovács András Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2013. november 23.Top négy ErdélyBár még csak november vége van, de máris dörzsölöm a tenyerem, hogy milyen kivételes évet zárunk. Mármint az erdélyi, vagy Erdélyről szóló irodalom és az ő olvasói, ami persze így talán nincs is, hiszünk az egységes és oszthatatlan magyar literatúrában, de most mégis úgy érezzük: megengedhetjük magunknak a kategóriát. Ha már a történelem megengedte Trianont, akkor ez a kis luxus már szóra sem érdemes. Zárjuk tehát lassan az évet s ilyenkor készülnek a listák, évértékelések újságokban, folyóiratokban, mely értékítéletek előre vetítik a jövő évi díjakat is. S bizony több ilyen témájú mű is szerepel(het) majd a top tízben. Először is Tompa Andrea asztalt átszakító Trianon-regénye, a Fejtől s lábtól, amely kidolgozott költői nyelvezete miatt igen élvezetes olvasmány, miközben roppant súlyt tart és emel meg. Már most látszik, hogy jövőre a legrangosabb díjakért száll majd versenybe, bár igen erős „ellenfele” is akadt, Borbély Szilárd személyében, akinek Nincstelenek című regényéről már volt szó itt. Nagyon jól kiegészíti Tompa Andrea regényét György Péter képzelt és valóságos Erdélyről szóló esszégyűjteménye, az Állatkert Kolozsváron. Hihetetlenül összetett könyv egyszerre beszél az emlékezetkultúráról és a köréje fonódó giccsről (sokaknak Erdély sosem lesz több egy székelykapunál), és politikai mítoszokról, irodalomtörténeti olvasókönyv és szókimondó vitairat. Még nem rágtam át magam valamennyi szövegen: egyszerűen nem könnyű megemészteni mindazt, amit a sorokba préselt, és sokoldalú tájékozottsággal elővezet. Vitatkozom s bőszen egyet értek vele, majd minden oldal után. Mert György Péter egyszerre összegző és markáns, szinte alig kerüli el valami a figyelmét. S én küzdök, mert még bennem is harcol csipetnyi Erdély-romantika, félrehallott mítosz a valósággal. Az utolsó hadosztály az elkerülhetetlen szembenézéssel. Mert a legfontosabb kérdés még mindig megválaszolatlan bennem: ki van otthon Erdélyben? Aki ott él, megmarad vagy aki odajár fényképezni, búslakodni? Aki tudomást sem vesz a drámáról, mert élni akar, vagy akinek mindene a dráma? Aki innen él oda, vagy aki onnan panaszkodik, hallgat, sértődik meg ide? Harmadiknak jöjjön a legfrissebb. Vida Gábor Ahol az ő lelke szintén Trianon regénye, ha ennyire le lehet egyszerűsíteni a kérdést. Egy amolyan anti-pikareszk regény ez pikareszk elemekkel (hősünk eljut Afrikába), amely rettentő mennyiségű és néha felesleges tudást görget maga előtt. Ám nyoma sincs benne a szatírának, az iróniának, egészen más „humorú” könyv ez a csöndes szenvedéllyel átitatott mű (Ahol az ő lelke). Akkor van humora, ha a történelemnek is van. Márpedig van neki, csak jó messziről kell szemlélni. Tűz mellett, fotelben. Ugyanakkor sűrű és indázó mondatok szövik át a regény minden oldalát, s mintha minden egyes példánynak külön íze és személyisége volna. Többnyire lemondó, önmagát vizslató, szomorú csillogású mondatok ezek. És egyáltalán nem utolsónak, de a fontos olvasmányok listájára kívánkozik Székely Csaba dráma-könyve, a Bányavidék. Színpadon már többször bizonyított, de most már olvasni is lehet, s bizony Pintér Béla mellett az év legfontosabb dráma könyve lehet. Majdhogynem ugyanannyit tesz ez is az Erdély-mítosz felülírásában mint a többiek, a székelység Csirkefeje ugyanis leszámol minden olyan mítosszal, amit előszeretettel látunk bele ebbe a tartományba. Székelyföld is csak egy huzatos kapualj, ahol többet segít a pálinka és a vizelés, a ki és a be, mint a semmiféle súllyal nem bíró,nagy szavak. Nem irigylem azt az olvasót, aki átrágja majd magát a négy könyvön. Sok sebet szerez majd, és a kijózanodás fejfájását sem spórolhatja meg. De az illúziók elvesztése megéri a zúzódásokat. Vagyis hát lesznek újak a régiek helyén, szerényebbek, véznábbak, egyszerűbbek. Kisebb Erdély Nagy Magyarország helyett. Egy kicsi, ám annál otthonosabb zug. Papp Sándor Zsigmond Maszol.ro 2014. január 4.Böszörményi Zoltán: hazudnak és megaláznak„Szemrebbenés nélkül hazudnak és megaláznak” – állítja Böszörményi Zoltán a Litera irodalmi portál szerkesztőiről abban az interjúban, amelyben a Papp Sándor Zsigmond maszol.ro-n megjelent cikkére is reagál. A konfliktus előzménye, hogy a Litera szerkesztősége az elmúlt év végén szavazást hirdetett az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztására. „Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre” – foglalta össze Papp Sándor Zsigmond a szavazás végkifejletét cikkében. A maszol.ro szerzője azt is megemlítette: maga a Litera szerkesztősége magyarázkodásra szorult és részben elhatárolódott a voksolás eredményétől, miután rájött, hogy sikerült egy irodalmi kérdést „X-faktorrá süllyeszteni”. Böszörményi Zoltán a saját birtokában lévő folyóirat, az Irodalmi Jelen honlapján reagált a cikkre egy interjúban, amelyet Boldog Zoltán jegyez. „Amikor felhívtál és figyelmeztettél, hogy könyvem fenn van a Litera listáján, majd december 7-én elindítottam a saját kampányomat, dőre álomnak tartottam, hogy megnyerem” – állítja Böszörményi az interjúban, amely egészében itt olvasható. „December 7-én Borbély Szilárd könyve messze mindenkit megelőzve, 4,7 százalékkal vezette a listát. Ez elgondolkoztatott. Felvetődött bennem, hogy néhány napja indult a szavazás, miként tehetett szert a Nincstelenek ilyen előnyre. Bizonyára a szerzőnek sok barátja van, sok diákja, tanít az egyetemen, gondoltam. De hiszen nekem is sok ismerősöm van, fordult meg a fejemben. Felmentem a Facebookra, és megkértem 1985, a világ minden táján lakó barátomat, hogy szavazzanak a Katedrálisra. Megírtam nekik a linket is. És a saját levelezőlistámról is 650 ismerősömnek, akiknek verseimet, s más irodalmi jellegű dolgaimat szoktam elküldeni. Hát így nyertem. Tudom, hogy azok közül, akik rám, illetve a Katedrális az örök télnek című könyvemre szavaztak, kevesen olvasták az egész kötetet, de a fenti versgyűjtemény anyagának kilencven százaléka megjelent az Irodalmi Jelen hasábjain, nagyon sok vers fenn van a Facebookon is. Tehát a Katedrális versei nem ismeretlenek az 1985 barátom és 650 levelezőpartnerem előtt. Felhívásaim s barátaim voksolásának az lett az eredménye, hogy december 14-én átvettem a vezetést abban a versenyben, amely december 27-én éjszaka zárult. A Litera szerkesztősége nem korrekt, amikor azt írja, hogy az utolsó pillanatban egyszercsak feltűntem, és az utolsó napon megelőztem mindenkit. Ezek ellenőrizhető adatok, és felhívom a Literásokat, hogy kérjenek elnézést tőlem és az olvasóiktól, mert félretájékoztatták őket. Készakarva valótlant állítottak” – jelenti ki az Irodalmi Jelen főszerkesztője és mecénása. Böszörményi ugyanakkor azt is állítja, hogy értelmetlennek tartja az ilyen jellegű szavazást, és ígéretet tesz az interjúban, hogy bárkinek kérésre elküldi a vitát kiváltó, Katedrális az örök télnek című kötetét. A rá szavazóknak pedig DVD-t küld ajándékba, amely a kötet összes versét tartalmazza, a szerző előadásában. Sérelmezi továbbá, hogy egy korábbi kötetét a kiadó a következő szöveggel népszerűsítette: „Az erdélyi milliárdos új bestsellere”. Papp Sándor Zsigmond cikke „csöpög a rosszindulattól, és valótlanságokat állít”, véli a nyertes kötet szerzője, aki szerint a Litera irodalmi portál szerkesztői is szemrebbenés nélkül hazudnak, sőt, meg is alázzák őt. Böszörményi végül azt is elárulta: most olvassa a Litera listáján sokáig esélyesnek mutatkozó könyvet, Borbély Szilárd Nincstelenek című regényét, amelyet a 2013-as év emlékezetes kötetének tart. Előzmény: maszol.ro, 2013. dec. 39. Vékonyka öröm Csak abban a statisztikában/felmérésben hiszek, amit magam hamisítottam, mondta állítólag Churchill, és nehéz vitázni vele. Hozzávenném mindehhez a közönségszavazást is, amely csak a legritkább esetben szól az értékekről, minőségről, sokkal inkább a mozgósítható klikkelőktől, akik alig különböznek a hasonló célra írt programoktól. Történt, hogy a népszerű irodalmi portál, a Litera gondolt egy nagyot, és a közönségre (nem véletlen, hogy nem írok olvasókat) bízta az év legfontosabb szépirodalmi művének kiválasztását. Érkezett is egy hónap alatt több mint tízezer szavazat, ami tetemes mennyiség. A szám úgy jött ki, hogy hetente háromszor is szavazhatott ugyanaz a klikkelő, akinek még csak regisztrálnia sem kellett, vagyis valamiképp vállalnia identitását, más néven: a felelősséget. Sokáig Borbély Szilárd verhetetlennek tűnő kisregénye vezetett (Nincstelenek), ám az utolsó pillanatokban beindultak a szavazat-rakéták, és ezek Böszörményi Zoltán verseskötetét, illetve egy teljesen ismeretlen szerző, bizonyos Ferenczik Adrienne regényét hozták ki az első, illetve a második helyre. Olyan műveket, amelyek semmilyen szakmai listán fel sem tűntek, és amelyek másként, mint így, esztelen mozgósítással, nem is nagyon tudtak érvényesülni. Persze Böszörményi Zoltán más tészta, neki azért mégis köszönhet egyet mást a magyar irodalom (a régi, fénykorát élő Jelenkort vagy az Irodalmi Jelent), ám aki szerzőként csak úgy kaphatott József Attila-díjat, hogy ismerőse/barátja, bizonyos Szőcs Géza, aki jó időben és jó helyen volt kulturális államtitkár, önkényesen feltette arra a listára, amelyet egyébként az írószervezetek állítottak össze cseppet sem önkényesen. Őt felvette, mást kihúzott. Így is lehet állami középdíjat kapni. A végeredmény aztán kínos magyarázkodásra késztette a literásokat is. „Annyira persze mi sem vagyunk idealisták, hogy azt gondolnánk, egy ilyen körkérdés reprezentatív, mi több: reális végeredményhez vezet.” Akkor vajon mi értelme volt a „játéknak”, kérdezhetnénk rögtön. De van tovább is: „Sokakat meglephet – minket is meglepett –, hogy végül mégis Böszörményi Zoltán Katedrális az örök télnek című kötete nyerte meg a versenyt. Mint ahogy az is, hogy a legjobb tízben ezen kívül található olyan könyv, amelyről korábban soha nem hallottunk.” Vagyis a szerkesztőség finoman elhatárolódik az általa kiírt szavazás végeredményétől, hiszen számára is világossá vált az, amit egy kommentelő egyértelműbben is megfogalmazott. Ez az egész nem szólt másról, csak az ész nélküli kattintgatásról. Vagyis sikerült egy irodalmi kérdést X-faktorrá süllyeszteni, teszi hozzá. Holott egy kis korlátozással (egy olvasó, egy szavazat, plusz regisztráció) valós viszonyokat tükröző eredmény születhetett volna, igaz, a tízezer szavazat töredékéből. Hiszen egészen más a minőség, a népszerűség, és az, hogy valaki kiterjedt netes kapcsolatait felhasználva miként tudja a maga javára fordítani a szavazást. Persze, mondom még egyszer, ez általában azok vékonyka öröme, akik máshonnan nem nagyon számíthatnak sikerre, elismerésre, rangra. (Érdemes e tekintetben megnézni más portálok, blogok, újságok listáit.) Miközben tudom én, hogyne tudnám, hogy nem csak a hozzáértő kritikusok, szerkesztők, irodalmárok véleménye számít, hanem az olvasóé is, de akkor ne süllyesszük őket egy szintre az elvakult rajongókkal, az unalmukban vagy baráti alapon klikkelőkkel. Veszélyes játékszer a net, derült ki újfent, kicsit hasonlít ahhoz, amikor a vásári forgatagban választanak pünkösdi királyt, közfelkiáltással. Mert hát addig is tart. Csakhogy az irodalomban mégsem az számít, akinek a hívei a leghangosabbak, pardon: leginkább fürgeujjúak. A Litera a szavazást lezáró utóhangban már jelzi, kissé sajnálja, hogy ehhez a ricsajhoz a nevét kellett adnia, de sajnos tudják: a net ma még a számokról, a felmutatható mennyiségről szól. Más kérdés, hogy az irodalmi portált sosem emiatt látogattuk, szerettük. Hanem az érzékeny és ízléses tartalomért, ami épp az ellentéte annak, amiről a szavazás szólt végül. Vagyis senki sem kényszerítette őket, hogy önként sétáljanak bele ebbe a csapdába. Egy szó mint száz, a szavazás erkölcsi győztese mégiscsak a harmadik helyen zárt Borbély Szilárd lett, akiről (aki ismeri, tudja) a legnehezebb elképzelni, hogy virtuális szavazatokért kuncsorgott volna. Akit tényleg az olvasók szavaztak oda, ahol a helye van. Mi pedig maradunk a falfirka örök igazságánál: egyél szart, tízmilliárd légy nem tévedhet. Papp Sándor Zsigmond maszol.ro, 2014. február 21.Papp Sándor Zsigmond: Ki a magyar?Egy lényeges különbség biztos van a román és a magyar nacionalista közgondolkodás között. Ha valaki odaát kisebbségiként elhagyja az országot, és sikereket ér el, akkor őt szinte azonnal lerománozzák, másképpen szólva: teljesítményével együtt visszaemelik a román nemzet kebelébe. Ha viszont nem megy el, és otthon kezd el renitens módon viselkedni (autonómiáért, iskolákért, zászlóért harcol), akkor viszont hazátlan bitang. Bozgor. Így románozta le a ProSport című napilap a magyar sporttörténetet író Miklós Editet. Az a lap, amelyik Görbicz Anita kapcsán is megmutatta már, meddig képes elmenni az ízléstelenség terén. Akkor román sportolókat vettek rá, hogy a győri kézilabdázó mezét tépjék, tapossák, majd ezt fotósorozatban örökítették meg. De ugyanígy félig román Nobel-díjnak tartják a bánsági születésű sváb Herta Müller elismerését is. Holott Müller már a Népszabadság hasábjain is egyértelművé tette: az alkotás nyelve a fontos a nemzeti hovatartozás szempontjából. Ő ezt így gondolja, a románok meg majd lejátsszák maguk között. És még azt is hozzátette, inkább ne lett volna író, ha ezzel megspórolhatta volna a Ceausescu-féle diktatúra halálfélelmét. A ProSport kommentelői azonnal nekimentek a Román Síszövetségnek, hogy miért teremtett méltatlan körülményeket Miklós Editnek. A síszövetség válaszolt is a maga módján: kifizettetnék a sízőnővel a román évek költségeit (Miklós 2010 óta versenyez magyar színekben). Ezzel szemben nálunk a Berlinben élő Kertész Imrét egy jól körülhatárolható csoport már nem számolja a magyar irodalomhoz. Többszörös árulása miatt. S vélhetőleg Nádas sem úszná meg, ha kitüntetik. A kozmopolita Esterházyról már nem is szólva. Ők valamiféle kisebbséghez tartoznak így vagy úgy, vagyis nem illenek bele a homogén nemzetállam mítoszába. Inkább a hiány, mint a szégyen. De Janics Natasa is megtapasztalta a magyar szurkolók egy részének szeretetét, amikor bejelentette: férje miatt szerb színekben folytatná a versenyzést. Leárulózó hangok persze a románok között is akadnak, ám inkább a kisajátítás jellemző. Emiatt próbálta meg Funar is román királlyá tenni annak idején Mátyást Kolozsváron. Ha az ugyanis, akkor Erdély sem kérdéses többé. Teszi ezt különben egy olyan ország, amely anno pénzzé tette svábjait, ha azok Németországba akartak emigrálni, és szintúgy jeleskedtek a homogenizálás terén. Ám a rendszerváltás után fordult a kocka, jól jön az elismerés visszfénye az irodalmi Nobel-díjjal csak kacérkodó, a téli olimpián betliző országnak. Magyarán: odaát az érték képes felülírni a nettó hülyeséget. Ha dicsőségről van szó, akkor a román hazafi engedékeny és simulékony lesz. Nem mondom, hogy nálunk nincsenek hasonlóképpen gondolkodó szélsőségesek, de a vezető szólamok mégis a kitaszítás, kizárás logikáját követik. Ha elment valaki, akkor ott fulladjon meg. Pláne, ha még kritizálni is meri szülőhazáját. És rögtön kiderül az is, hogy nem volt igazi magyar sosem. Népszabadság, 2014. augusztus 22.Kitüntetett következetlenségekKitüntették, átvette. Ez már azért is hír, mert néhány napig szinte füstölt a net és a sajtó a Kertész Imre és magas rangú elismerése (a legmagasabb állami kitüntetés, a Magyar Szent István-rend) kapcsán. Ne vegye át, és miért, vegye át, és miért. Számos érv elhangzott, hogy a rend elődjét fasiszta politikusoknak adományozták a második váligháború előtt, és hát nagyon furcsa lenne a kitüntetettek azon listája, amelyen Kertész neve Göringgel együtt szerepel. És persze a legfőbb: az átvétellel legitimálni fogja az Orbán-kormány valamennyi rémisztő tettét. Csak kevesen figyelmeztettek néhány alapvető dologra. Azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy az egyetlen magyar Nobel-díjas szerzőnk nem éremelné meg a legmagasabb állami kitüntetést. Hogy ezt épp Orbán adja át, aki rettentően következetlen a magyar közelmúlt kérdéseiben, az szinte véletlen. Az átadó következetlenségét viszont semmiképp sem szabad Kertészre és életművére terhelni. Ez nem az ő vétke. Nem az ő problémája. Ha Orbán alaposan ismerné és értené Kertész fontosabb szövegeit, akkor eszébe sem jutott volna a sasos-arkangyalos emlékmű ötlete. Hiszen akkor megértené, hogy a nemzet épülését szolgálná, ha a holokausztra mint kultúrateremtő eseményre gondolna, amely segíthet egy új európai értékrend kialakításában. A humanizmus helyett, amit a holokauszt éppúgy maga alá gyűrt, ahogy sok-sok áldozatát. Ám ez csak a szembenézés árán érhető el, ami igazából nem is oly rettentő fizetség egy új kezdetért. De láthatón Orbán sem az új európai értékrendből nem kér, nem akar részt venni a formálásában, sem a tisztázásban, mert annak még mindig csak a kínos oldalát látja. De ez még csak az egyik következetlenség. Mert miként is értheti és értékelheti Kertész gondolatait egy olyan kormányzat, amely egyúttal Takaró Mihály irodalomtörténészt is kitünteti, aki több jobbikos rendezvényen is tartott már nagyon is odaillő előadást. Azt, aki önmagát „a XIX. századból itt ragadt mélymagyarként” hirdeti, aki mindent megpróbál, hogy Nyirő és Tormay személyét harmattisztának tüntesse fel, aki botrányosnak tartja a jobb híján embernek hívott Spiró, Esterházy és Petri Kossuth-díját, és oly előszeretettel vonja kétségbe Kertész magyarságát. Elég egyetlen előadását meghallgatni, hogy émelyegni kezdjen az ember. Abba most nem mennék bele, hogy a saját magyarságával interjúkban, esszékben, naplókban vitázó, megtagadó, ám végig magyarul író Kertész miért magyar mégis. Vagy akkor a saját nemzetével, hazájával vitázó, azt kárhoztató, időnként leszóló Ady vagy Márai sem az? Csak mert úgy szerették, hogy nem tűrtek el neki mindent? A legnagyobb következetlenség mégis a hívekben támadt fel. Azokban, akiknek elhitették, hogy Imre Kertész már nem is magyar, így igazából nem is kell figyelelmbe venni, úgyis csak a hazáját mocskolja, a svéd akadémia pedig ugyanúgy része a holokausztbiznisznek, mint a németek, akik a lelkiismeretük miatt járték ki neki a Nobelt. Hogy lesz mindebből Szent István-rend, hogy lesz a legfőbb magyar a legkisebb hazaárulóból? Vagy akkor most már az árulót kitüntető vezénylő tábornok is áruló? Hát milyen fordulat az ilyen? Kiben lehet itt akkor megbízni? Vagy megint támadásba lendült a buzilobbinál is erősebb zsidólobbi, és saját országában fenyegetett meg a legfőbb országépítőt? Vagy csak pusztán számításból igazított ezzel egy kicsit az amúgy rettenetesen eltolt országimázson, hogy a külföld is megnyugodjon és befogja a száját? Látható, hogy ezek mind-mind olyan kérdések, amelyek igencsak távol esnek Kertész életművétől. Bárki felvethetné, hogy de hát annak idején roppant karakánnak tartottuk, hogy Erdős Virág nem fogadta el a Nemzeti Kulturális Alapnál elnyert ösztöndíját, mert az a Kárpátia egyik lemezének megjelentetését is támogatta. Vagy Ferlinghetti gesztusát, aki emberi jogi aggályai miatt utasította vissza a Szőcs Géza alapította Janus Pannonius-díjat, mert abban a kormány pénze is benne lett volna. Eme logika fényében Kertész díjátvételét megalkuvásnak kellene gondolnunk. Holott mindkét gesztus nagyon is érvényes a maga szemszögéből. Kertész helyett egész életműve tiltakozik és áll ellen, hogy a politika fel- és kihasználja, míg Erdős és Ferlinghetti esetén a visszautasítás is az életmű szerves részévé válik. A felvállalt közéleti szerep erősíti a verset, és fordítva. Papp Sándor Zsigmond, maszol.ro 2014. szeptember 11.Balázs Imre József: Nem vagyok az a hátradőlős fajtaKöltő, író, kritikus, szerkesztő, egyetemi tanár – Balázs Imre József élete ezer szállal kötődik az irodalomhoz. Pedig matekzseninek indult. Évfolyamelső volt a gimiben a kilencvenes évek elején, mindenki azt várta tőle, hogy a reáltudományok felé igazodik – de mégsem. Balázs Imre József családjából és a könyvekből kapott egy olyan lökést és ihletet, ami az irodalom felé terelte – nemcsak erről, hanem az olvasásról, az írásról is beszélgettünk. Imre ma még mindig fellapozza gyerekkori olvasmányait, a közelmúlt megértéséhez pedig többek között Dragomán György, Tompa Andrea, Papp Sándor Zsigmond vagy Nagy Koppány Zsolt műveit ajánlja. Nem véletlen, hogy az irodalmi pályát választottad, hiszen a tágabb családodban több ilyen irányultságú személy is van, illetve volt, többek között színész és költő is. Gyerekkorodban ez mennyire befolyásolt? Mit kaptál a családtól ilyen téren? Volt alapja ennek a választásnak, az biztos: a nagybátyáim közül ketten, Balázs László és Balázs András is a bölcsészkaron végeztek, sőt, Laci bátyám egyetemi tanárként is a kolozsvári egyetemen maradt, nyelvészként onnan vonult nyugdíjba. Balázs András a hatvanas-hetvenes években jegyzett fiatal költőnek számított, az ő pályáját viszont kicsit árnyékban hagyta a korai halála. Balázs Éva néném verslemezét és balladalemezét is meg-meghallgattuk, megnéztük az előadásokat, ha Udvarhelyen játszott. Szóval igen, volt egyfajta természetessége a családban annak, hogy ilyesmikkel is lehet foglalkozni. A gyerek hajlamos abból kiindulni, amit maga körül lát és tapasztal, még ha esetleg később el is szakad attól. Gyorsan hozzátenném azért azt is, hogy gyerekként talán ezeknél a mintáknál is jobban lenyűgözött az, ahogyan a bátyám mai szemmel is zseniálisan morbid képregényeket rajzolt a maga és a család szórakoztatására, különféle vizuális technikákkal. Indiánok, banditák, űrlények, nagyjából ezek voltak a témakörök. De arra jól emlékszem, hogy még mielőtt írni tudtam volna, már én is képregényeket rajzoltam. Jóval kevésbé zseniálisakat és morbidokat persze, mint a bátyám. Úgy emlékszem rád, mint aki kölyökkorában sokat is olvasott, ugyanakkor sokat is focizott – akkoriban ritka volt az ilyen gyerek, mert vagy egyik, vagy a másik volt a jellemző... Ebből a képregény-történetből látszik talán, hogy én teljesen az élvezetből olvasó kategória felől indultam a könyvek felé. Kölyökkoromban a vadnyugati tárgyú könyvek, a Verne-regények, a sci-fik, a Rejtő-regények, a Delfin Könyvek voltak azok, amiket számolatlanul olvastam. Aztán Fekete Istvánnal és Gerald Durrell-el szépen átcsúsztam A három testőr, A nyomorultak, a Fekete gyémántok és hasonlók terepére, miközben továbbra is imádtam Agatha Christie-t és Isaac Asimovot. A szüleim rengeteg könyvet vásároltak akkoriban, egyfajta csendes reakcióként talán arra, ahogy egyre szűkült Romániában a magyar nyelven történő létezés terepe, s ez Udvarhelyen is egyre érezhetőbb lett. Nem nagyon kellett kimennem a házból ahhoz, hogy jó, nekem való könyveket találjak. A mából nézve úgy tűnik, rengeteg volt az időnk. Tévét nézni nem nagyon volt miért, az élet ritmusa nagyon ráérős volt, így csetlő-botló koromtól nyolcadikig tényleg szinte naponta fociztunk. Még télen, a hóban is, ugyanis sínadrágban nagyon jó becsúszó szereléseket lehetett végezni! Ötödik osztály után még fociedzésre is eljártam, az is heti egy-két meccset jelentett, Szávuly Attila vagy Lőrincz Attila vezényletével. Kilencediktől, 1990 után is volt foci, de az életritmus, amiről beszéltem, kicsit más lett... Zseninek tartottak matekből a nyolcvanas évek végén a korosztályodban, aztán a gimnázium után – a tanári kar egy részének óriási megrökönyödésére – az irodalmat választottad, magyar-angol szakra mentél Kolozsvárra. Mi döntött az irodalom javára? Erre nincs egyetlen válaszom, mert ez egy fokozatosan érlelődő folyamat volt, pedig még tizenegyedikben is matek- és fizikaversenyekre készültem. Azt hiszem, nagyjából a mi korosztályunk lett az, amelyik a forradalom és az azt követő évek eufóriájában elhitte, hogy bármit meg lehet csinálni, és erre esélyei is adódtak. Emlékszem, nyolcadikos koromban, 1990 elején egy segélycsomagból egy özönvíz előtti írógép került a házba. Akkor még a fénymásolás ritka luxus volt, de nekem az írógépről rögtön az jutott eszembe, hogy milyen jó osztályújságot lehetne készíteni írógéppel és indigóval. El is készült néhány lapszám, Im-Press címmel, valahol még most is megvannak a mesterpéldányok. Voltak benne riportok, viccek, dalszövegek, vezércikk... Szóval igazi, rendes lap lett. Dávid Attila, akit most fotósként sokan ismernek a városban, kisinterjúkat készített a lapba egyik-másik osztálytársunkkal, de a Kossuth-sarkon Turbo rágót és eredeti török karórákat forgalmazó árusokkal is. Szóval tényleg bármi lehetségesnek tűnt. Az angol nyelv is igazi, életszerű vonzást jelentett. Én az iskolában franciát tanultam ugyan idegen nyelvként ötödiktől, de amikor 1990 után megérkeztek a városba az amerikai „native speaker" tanárok, akkor tényleg kinyílt a világ. Emlékszem, nagyon furcsán néztem Glenna Roukes-ra ezerkilencszázkilencvenakárhányban, amikor egy tanfolyamos angolórán arról beszélt, hogy ők tulajdonképpen alig látnak, használnak készpénzt, hogy a számláit a bankja automatikusan fizeti, hogy bankkártyákat használnak, satöbbi, satöbbi. A kollégájától, Robtól jó kis country nótákat lehetett tanulni gitáron. Ez is nagy vonzás volt. És persze jött szép lassan az irodalom is, az, hogy a kortárs irodalom is létezik, amelyik beléd nyúl, kifordít, nem hagy békén. S hogy esetleg lehetne írni is efféléket. Én nem lettem ugyan szerkesztője a gimis diáklapnak, az Ébredésnek, de írtam bele néhány ilyen, általában vicces irodalomszerű szöveget. Utólag kicsit tényleg vakmerő húzásnak tűnik, hogy a kezdő, társalgásalapú angolomra és beható irodalomtörténeti ismeretek helyett inkább az irodalmi érzékenységemre és régi nyelvtanrutinomra alapozva beszálltam a veterán magyarolimpikonok versenyébe az egyetemi felvételin, mert akkoriban még háromszoros túljelentkezés volt a magyar szakon. Elég derekasan helytálltam végül is. Ha jól emlékszem, te a kilencvenes években, habár ott voltál Kolozsváron, nem voltál benne az Orbán János Dénes, Sántha Attila, stb. nevei által fémjelzett, Cs. Gyimesi Éva által transzközépnek keresztelt irodalmi áramlatban – picit másabbak voltak a verseid, az egész személyiséged... Miért nem kapott el az a hullám? Néha egy-két év korkülönbség is sokat számít, itt pedig kicsit ez volt a helyzet. A transzközép első robbanásainál még nem voltam személyesen jelen Kolozsváron, az Előretolt Helyőrség első, újságformátumú szériájába sem írtam. De ha megnézed, az 1995. decemberétől kezdődő második, majd a harmadik Helyőrség-folyam szinte mindegyik számában van valamilyen írásom. Ebben a leosztásban azért nekem inkább a kritikus szerepe jutott, abból jóval kevesebb volt a társaságban, mint költőből. Abban pedig igazad van, hogy a verseim nem igazán passzoltak ahhoz az imázshoz, amelyet a Helyőrség magáról kialakított. Valahogy azt éreztem, hogy értem ugyan, hogy mivel van baja a Helyőrségnek, mivel vitatkozik, hogy részben igazuk is van, de hogy én sok mindent szeretek abból is, amivel ők vitatkoznak. Szóval valahogy tágasabb irodalomkép szerint próbáltam berendezkedni az irodalomban, ami azt is jelentette, hogy már elég korán a saját utamat próbáltam járni. De ettől nem igazán tartottam, s most sem tartok. Visszafelé nézve pedig az egy-két év korkülönbségek már egyre kevésbé fontosak. Az első köteted az Ismét másnap volt 1998-ban. Ez egy verseskötet, amit kezdeti szárny- vagy szájpróbálgatásnak is nevezhetnénk. Milyen fogadtatása volt akkoriban? Nagyot ütött vagy csak megvolt, mint azoknál a popsztároknál az első lemez, ami nem dörrent nagyot? Verseskötetek ritkán szólnak nagyot, ennek a megjelenése is inkább csendes volt, mint zajos, de szakmai elismerések azért voltak körülötte. Emlékszem, ehhez kapcsolódott az első igazi, felnőtt utam Bukarestbe. Át kellett vennem a kötetért járó írószövetségi díjat. Ebből az útból néhány kép maradt meg csak, például Balogh József írószövetségi titkár irodája, ahol elképesztő rendetlenségben álltak több évtizedre visszamenőleg folyóiratszámok és könyvek, ő pedig nagyon bátorítóan pislogott ki a vastag szemüvegkerete és sok dioptriája mögül. És emlékszem egy levezető körre is egy kerthelyiségben, román írókkal, akik közül az egyik, Gheorghe Iova váratlanul és hangsúlyosan azt mondta nekem: „Tanulj meg nemet mondani! Nagyon egyszerű. Csak mondd azt: Nem!" Teljesen váratlan és szürreális élmény volt. De megjegyeztem. Az egyetem elvégzése után rögtön tanítani kezdtél, majd rengeteg olyan dologgal foglalkoztál, és a mai napig foglalkozol, ami az irodalommal kapcsolatos: szerkesztesz lapot, kötetet, kritikáid jelennek meg, de a versírástól sem szakadtál el, már gyerekvers-köteted is jelent meg. Melyikben érzed magad a legjobban otthon, mit szeretsz a legjobban? Ezek nem esnek szerencsére nagyon távol egymástól. Vannak köztük látványosabb dolgok, amelyek áttörik a szűkebb szakma köreit, és vannak, amelyek egy hosszú távú építkezés elemei, lépcsőfokai inkább. Eddig két dolog kapcsán éreztem leginkább, hogy átszakadt a szakmai fal: az egyik az a sorozat volt, amikor a Korunk főszerkesztőjeként a kortárs magyar irodalom legjelentősebb szerzőit hívtam meg Kolozsvárra, és gyakran kétszáznál is többen voltak kíváncsiak rájuk. Ez biztosan nem a szakma volt, hanem azok az olvasók, akik Nádas Pétert, Bodor Ádámot, Krasznahorkai Lászlót olvasva valami személyes érintettséget is tapasztalnak, az írók sem feszengtek. Jó beszélgetések voltak, azt hiszem. A másik alapélmény a gyermekversköteteim kapcsán ért. Azt vettem észre, hogy akár ismeretlenek, vagy nem, irodalmárok is meg-megszólítanak, hogy egyik-másik verssel nagyon eltaláltam valamit. Vagy, hogy a gyereküknek esténként folyton egy bizonyos macskás versemet kell felolvasni. Ez számomra azt jelenti elsősorban, hogy van még egy-két élethelyzet, ahol természetes az, hogy az ember verset olvasgat-mondogat, például amikor a gyerekével kettesben-hármasban van. Csak aztán eltünedeznek az életünkből ezek a természetes helyzetek, esetleg másvalami kerül azokra a helyekre, ahol akár versek is lehetnének. Például dalok vagy dalszövegek. De visszatérve a kérdéshez, az azért fontos, hogy én a dolgok igazi mércéjét mindig belül keresem, és nem abban, hogy mire hogyan reagálnak az emberek. Ha odabenn rendben vannak a dolgok, akkor nincs baj, bármit érdemes megcsinálni, a jól végzett munka öröme miatt is. Mint amikor az ember jól bever egy szeget a falba, vagy jól hegyez meg a lányának egy ceruzát. A mai, filológia, illetve irodalom-szakos egyetemistákon mit veszel észre? Többet, kevesebbet, ugyanazt vagy mást olvasnak, mint ti a kilencvenes években? Mást olvasnak mindenképpen, talán kicsivel több kortárs külföldi irodalmat. Valószínűleg általában kevesebbet olvasnak. Viszont sokkal több jó filmet töltenek le, és néznek meg, mint amennyit mi megnézhettünk a kilencvenes években. Aki kevesebbet olvas, talán kicsit jobban ki van szolgáltatva a divatoknak, kevesebb a viszonyítási alapja, remekműnek tart esetleg olyasmit is, ami valami más, általa nem ismert műnek a gyöngébb utánzata. Ilyeneket néha tapasztalok. De azt is tudom, hogy egy egészen más életritmus szerint, más impulzusok között élnek azok, akik most jönnek az egyetemre, mint én magam vagy pláne az egykori magam. Szerintem az a lényeg, hogy az ember olyasvalamivel találkozzék az irodalomban, filmben, színházban, zenében, ami mélyen érinti őt, s aminek a nyomában érdemesnek érzi továbbmenni, és nem áll meg a lenyűgözöttség érzésénél. Ez az élmény-lehetőség pedig nem attól függ, hogy valaki sokat olvas vagy keveset, egyszerűen attól, hogy találkozott-e már ilyesmivel, vagy még csak ezután fog. Hogyan csinálnál gusztust az irodalomhoz? Itt a nem rendszeresen olvasó felnőttekre, illetve a gyerekekre gondolok. Szerinted is a több mint száz éve íródott művek, az Egri csillagok, A kőszívű ember fiai vagy A Pál utcai fiúk kell, hogy legyenek a kötelező alapolvasmányok egy mai 12-14 éves gyerek számára? Nem. A felsorolt művek mindegyike azt feltételezi, hogy előtte már rengeteget olvasott a gyerek, aki kézbe veszi őket. Hogy eligazodik régi emberek amúgy nehezen érthető, de általuk láthatóan természetesnek vett szokásai között, nem zavarja őt, hogy furcsán beszélnek, satöbbi. Én olyan könyveket adnék ennek a korosztálynak a kezébe először, amelyek a sajátjukhoz hasonló világban játszódnak, a sajátjukhoz hasonló korosztályú hősökkel, akik az övéikhez hasonló problémákkal küzdenek. Vannak ilyenek a kortárs magyar ifjúsági irodalomban is, és a fordításban megjelent művek közt is. Ilyen szempontból már a Harry Potter-sorozat is elvonatkoztatást feltételez, de ott is megvan a jelenre utaló keret, illetve az iskolai, közösségi élethelyzet. A rajzfilmek, filmek, videoklipek kortárs történetei pedig eleve háttérbe szorítják a lassabban hömpölygő történetmesélést. Az ilyen könyvekhez, mint amilyenek például Fekete István könyvei vagy pláne Jókai művei, sok olvasásgyakorlat után lehet esetleg eljutni. Vannak-e olyan divatos írók, könyvek, amire te azt mondod, hogy „na, azt azért mégsem kellene, mert..." Vagy ez nálad nem így működik? Engem leginkább azok a könyvek taszítanak, amelyek a gyűlölködés vagy düh irányában próbálnak manipulálni. A nagy összeesküvés-elméletek víziói is zavarnak a könyvekben, ha például egy regény halál komolyan veszi ezeket. De, ahogy Orbán János Dénes mondani szokta, bár olyan lenne az irodalom helyzete, hogy azzal lehetne elrontani az embereket! Ez most nem az a helyzet, és ebben teljesen egyetértek vele, az irodalom nagy esélye viszont, hogy reflektálhat mindezekre. Sok székelyföldi család könyvespolcán tízesével sorakoznak a Wass Albert és Nyirő József kötetek, még mindig divatosnak számítanak, holott egy Karácsony Benő vagy Bálint Tibor, nem beszélve Sütő Andrásról vagy Szabó Gyuláról, gyakorlatilag elfelejtődtek. Kinek a feladata a köztudatban tartani ezeket az erdélyi magyar írókat, illetve jó-e az, hogy a könyvesboltok polcain is kiemelt erdélyi írók vannak? Jó-e az, hogy Nyirő József hamvainak újratemetési kísérlete a könyvesboltoknak hoz bevételt? Mély társadalmi okai voltak Wass Albert vagy Nyirő József sikerének. Az emberek úgy érezték, elvették a saját történeteiket, saját történelmüket. Rajtuk keresztül megpróbálták újra elsajátítani őket. Ez megtörtént, rendben van. Létezni viszont a jelenben kellene, s közben persze újra lett egy közelmúlt, amelyet meg kellene érteni. Ehhez én Dragomán Györgyöt, Tompa Andreát, Papp Sándor Zsigmondot és hasonlókat olvasnék elsősorban. Vagy akár Nagy Koppány Zsolt vendégmunkás-történeteit. Az 1989 előtti műveket nem könnyű a köztudatban tartani vagy bevinni őket oda. Az egyetemnek, a középiskolai és általános iskolai tanároknak, a Székely Könyvtárhoz hasonló vállalkozásoknak, digitalizálási programoknak egyaránt vannak ebben feladatai és lehetőségei. Ez hosszú távú projekt, és nem lehet leállni vele. A múltkor egy sporthorgásztól kérdeztem, hogy saját maga szórakoztatására, vagy úgy egyáltalán szokott-e horgászni, és halat sütni. Most is adja magát ez a kérdés: szoktál-e úgy olvasni, hogy utána nem írsz kritikát az elolvasott műről, nem feltétlenül beszélgetsz egy adott könyvről társaságban, hanem csak magáért az olvasás élményéért? Igen, ilyenekre is próbálok időt szorítani. Néha újraolvasok egy-egy Delfin Könyvet vagy más gyerekkori olvasmányt is. Vagy vidrás könyvekre vadászok az internetes könyvesboltokban és sürgősen birtokba veszem őket. Ahogy nőnek a lányaim, az ő olvasmányaikkal is próbálok lépést tartani. Vannak jó kortárs gyerek- és ifjúsági könyvek. Udvarhelyhez mi köt még azon kívül, hogy a szüleid, illetve a testvéred itt élnek? Milyen gyakran jársz haza? A szüleim, testvéreim, tágabb családom elsősorban: úgy kéthavonta általában hazaugrom rövidebb időre, nyáron több hétre is. De már a lányaimnak is vannak kedvenc helyei, amelyek az én udvarhelyiségem idején esetleg nem is léteztek. Ők el se tudják képzelni, hogy ha Udvarhelyen vagyunk, például ne menjünk el az Alexandra cukrászdába. És még van néhány ilyen hely, ahol úszni vagy lovagolni lehet például. Van néhány barát, akit mindig megkeresek, ha hosszabban vagyok otthon. És persze Udvarhely nekem mindig időutazás is. Még megvan a szüleim lakásában a szobám, nagyjából a régi berendezéssel, régi könyvekkel a polcokon. Ez megnyugtató. Közben pedig van egy mások számára nehezen belátható virtuális Udvarhely is a nagyvilágban. Az ember hajlamos számon tartani az egykori és örök udvarhelyiek máshol elért sikereit és egyáltalán, az életét. Az internet erre elég kézenfekvő lehetőség. Több díjat is kaptál az elmúlt 10-15 évben, pl. a Látó debüt díját pályád kezdetén, három éve pedig József Attila-díjat. Melyik jelentette a legtöbbet? Fontosak a díjak neked, valódi elismerést jelentenek? Nem a díjakért dolgozik az ember. A díjak olyanok, mint egy beszélgetés, vagy egy beszélgetés lehetősége. Találkoztam például olyan emberekkel díjak kapcsán, akikkel esetleg nem találkoztam volna. Vagy nem tudtam volna meg, hogy figyelnek a dolgaimra. És egy díj kapcsán mindig történhetnek váratlan dolgok is, mint amilyet a bukaresti írószövetségi díj kapcsán meséltem. De én továbbra is ahhoz tartom magam, hogy a számomra fontos dolgokra elsősorban egy benti mércének kell rábólintania. És nem vagyok az a hátradőlős fajta. Jelenleg mivel foglalkozol, milyen tanulmányokkal, kötetekkel, mit fogsz szerkeszteni a közeljövőben? A szabadidődben a gyerekeken kívül jut-e idő például a focira? A meccsnézésre? Hát a matekre? Két-három éve rendszeresebben járok nemzetközi szakmai rendezvényekre, konferenciákra, amiken szürrealista művészetről, irodalomról, a kelet-európai szocializmus perverz és egyben tanulságos kultúrpolitikájáról szoktam általában beszélni. Most az az izgalmas kihívás és tanulási folyamat számomra, hogy az angol vagy francia szakmai folyóiratok milyen elvárásokat támasztanak egy-egy tanulmánnyal kapcsolatban, igyekszem figyelni és persze alkalmazni bizonyos fogásokat az itthoni dolgaimban is. Tanítok az egyetemen, magyar és összehasonlító irodalommal kapcsolatos tárgyakat. Fontos, hogy képben legyek azzal, ami máshol történik. Részben és távolról ide kapcsolódik, hogy idén várható egy verseskötetem, mindenféle külső és belső utazások, belül hallható zenék lenyomata, Jung a gépteremben lesz a címe. A foci mostanában elég rendszertelen, de vannak az egyetemen tradicionális tanár-diák meccsek, és még egyszer sem sikerült kikapnunk a valamivel azért virgoncabb diákoktól! És persze ha jobb csapat jött a kolozsvári CFR-stadionba a Bajnokok Ligájában vagy az Európa Ligában, többnyire ott voltam. A közeljövőben ilyesmi sajnos nem várható. A matekre viszont előreláthatólag szükség lesz, főleg ha a gyerekek kérdezgetnek valamiket a házi feladatok kapcsán, és néha szoktak is. Mivel a feleségem idegennyelv-szakos volt már az iskolában is, így a matek-kérdések nekem jutnak. Balázs Imre József 1976. január 9-én született Székelyudvarhelyen. A Tamási Áron Gimnáziumban érettségizett 1994-ben, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar-angol szakát végezte el 1998-ban. Az egyetem tanára, később adjunktusa lett a Magyar Irodalomtudományi Tanszék munkatársaként. Kutatási területe a 20. századi magyar irodalom, az erdélyi magyar irodalom, azon belül az avantgárd, 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. Négy évig a Korunk főszerkesztője volt, rendszeresen publikál kritikát, tanulmányt, esszét, eddig több kritika- és tanulmánykötete, illetve hat verseskötete jelent meg. Felesége Vallasek Júlia, szintén egyetemi oktató, műfordító és irodalomkritikus – két lányuk van. Katona Zoltán, Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely) 2014. szeptember 15.Kitárt lélekkel a nyelvi sokszínűségben – Beszélgetés Marius Tabacuval, a kolozsvári filharmónia igazgatójával„Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. ” – Miként sikerült ennyi nyelvet ilyen szinten megtanulnia, honnan származik nyelvi multikulturalitása? – Nem szeretem a „multikulturális” kifejezést, a fogalommal nekem gondjaim vannak, maradjunk inkább a nyelvi sokszínűségnél. Ebben a sokszínűségben nincsen semmi érdemem, hiszen ezek a nyelvek – ne túlozzunk, nem olyan sok – rám ragadtak. Hatéves koromban kerültem Temesvárra a nagyszüleimhez, temesvári születésű szüleim Szilágysomlyón dolgoztak. Az eredeti elképzelés az volt, hogy idővel mind visszatérünk a Bega-parti városba, ám ez nem sikerült: csak én ragadtam ott. Olyan környezetben nőttem fel és éltem, ahol a többnyelvűség természetes volt, nem beszélve arról, hogy családunkban mindenki több nyelven beszélt: nagymamám románul, magyarul, németül, franciául, édesapám úgyszintén. Temesváron jártam iskolába, Szilágysomlyón töltöttem a vakációkat, magától értetődő volt, hogy azok a nyelvek, amelyek körülöttem léteztek, valahogy rám ragadjanak. Marius Tabacu Szilágysomlyón született 1952. január 13-án. A temesvári zenelíceum elvégzését követően a kolozsvári zeneakadémián diplomázott 1975-ben. 1990-ig zenetanárként dolgozott, a forradalom után a román televízió kolozsvári stúdiójának volt szerkesztője. 1993-ban megalapította a Video-Pontes stúdiót, 2007-től a Transilvania Állami Filharmónia menedzsere. 1982-ben szerzett műfordítói bizonyítványt, mások mellett Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, Bartis Attila, Papp Sándor Zsigmond műveit ültette át románra. Persze ez még nem jelenti azt, hogy mélyen elsajátítottam őket, hiszen a nyelv irodalmában, kultúrájában él. Az, hogy mi a temesvári utcákon magyarul, románul, svábul beszéltünk, még nem kultúra. Azt viszont sajnálom, hogy Temesváron nem tanultam meg szerbül is, pedig voltak szerb barátaim, de még szerb szerelmem is. Ez a nyelv valahogy nem ragadt rám. – Olvasott is ezeken a nyelveken? – Amikor elkerültem Kolozsvárra, magyarul például tűrhetően beszéltem, de olvasni nem tudtam. Később összekerültem első feleségemmel, Balla Zsófia írónővel, és minimális követelménynek éreztem – no meg az illendőség is ezt diktálta –, hogy legalább az ő írásait el tudjam olvasni. Sokat segített az is, hogy a zenei szakirodalom nagy részét magyarul kaptam kézhez. Könnyebb volt igyekezni magyarul olvasni, mintsem hogy körbejárjam a könyvtárakat, hisz még az sem volt biztos, hogy azok a kiadványok léteznek románul. Kéznél voltak, ott voltak a szobában a polcokon, kényelmes volt leemelni őket, és megpróbálni megérteni. Ami az olvasást illeti, még egy dolog sokat segített: amikor gyerekkoromban Szilágysomlyón moziba jártunk, a filmek két nyelven, magyarul és románul is feliratozva voltak. A mozivászon fele tele volt szöveggel. Az ember akaratlanul is elolvasta azt, ami oda volt írva. A számunkra érdekes filmeket többször is megnéztük, és amikor később elkezdtem olvasni magyarul, a szavak reflexszerűen visszatértek az emlékezetembe a filmeknek köszönhetően. Valahol az agyam mélyén ezek a szavak elraktározódtak, így nem volt nehéz elkezdeni olvasni magyarul. Szerencsém volt azzal is, hogy gyerekkoromban még élt az a franciatanárnő, Werner néni, aki még édesapámnak volt a francia óvónője. A francia óvoda persze már nem létezett, de a néni eljárt házakhoz. Összegyűlt néhány gyerek – a sznob családok jövendő sznob csemetéi –, és Werner nénivel franciául beszélgettünk. Később az iskolában kivételesen jó franciatanárnőnk volt, aki nemcsak a nyelvre, de általános műveltségre is tanított. Aztán úgy adta a véletlen, hogy iskolai zongoratanárnőim magyarul és németül beszéltek velem. Nem volt előre megtervezve, hogy német zongoratanárhoz kerüljek, egyszerűen ők voltak a legjobbak. Annyira belém ivódott a magyar, illetve a német szaknyelv, hogy miután elvégeztem a zeneakadémiát, és a kolozsvári zeneiskolában lettem tanár, keresnem kellett a szakszavakat románul. A nyelvi közegek tehát adva voltak körülöttem, csupán nyílt fülekkel kellett járni. – Temesváron tehát adott volt a nyitottság a soknyelvűség felé. Mit tapasztalt ebből a szempontból Kolozsváron? – Azokban a körökben, ahová én Kolozsváron jártam, nem sok különbség volt. Illetve az, hogy a német–sváb nyelvet elvesztettem, abból a közegből kikerültem. De ez a folyamat Temesváron kezdődött el, hiszen kamaszkoromban a svábok már kezdtek eltünedezni. Kolozsváron ellenben bekerültem egy elit kultúrkörbe, ahol nagyon jól éreztem magam, ahol a magyar nyelv is szerepet kapott. A nyolcvanas években, amikor ellenzékiként a nevemet már nem volt szabad leírni, kinyomtatni plakátokon, elkezdtem fordítani. Akkoriban úgy gondoltam, sok mindent lehet egyszerre csinálni, aztán kiderült, ez a párhuzamosság nem működik. A zongora is, az íróasztal is teljes embert kíván, arról nem beszélve, hogy családom volt, három gyerek, munkahely... De nagyon örvendtem, amikor 1989-ben, közvetlenül a forradalom előtt megjelent első fordításom. Székely János Nyugati hadtest című művét ültettem át románra. Az én nevem alatt nem lehetett kiadni a műfordítást, így az orosz fogságban elpusztult anyai nagyapám nevén – Ion Tudoran – jelentettem meg. Számomra nagy elégtétel volt, hogy ennek a talpig becsületes ősömnek a neve megjelenhetett a forradalom előtt az én nevem helyett. – Az ellenzékiség a művészi pályájára is kihatott? – Nem kell dramatizálni a dolgokat, nem volt az olyan nagy karrier. Eljutottam arra a szintre, amikor olyan jól zongoráztam, hogy rájöttem, sokkal jobban kellene. Magamban elrendeződött a dolog, hogy nem vagyok egy Arthur Rubinstein, de a mai napig azt gondolom, jó középmezőnyben nem vallanék szégyent. Ám, ahogyan telt az idő, ez már nem elégítette ki túl nagy igényű vágyaimat. Nem volt végzetes tragédia számomra pályát váltani. – A forradalom után új utakon indult el, a médiában helyezkedett el. Hogy történt a váltás? –1990 legelején, amikor azt hittük, megváltjuk a világot, találkoztam Csép Sándorral, aki megkérdezte, nem akarok-e a tévében dolgozni. Volt kedvem hozzá, így mi lettünk az első kolozsvári tévések, hiszen azelőtt csak rádió létezett. Egy szál kameránk volt, hogyan montíroztuk az adásokat, azt csak mi tudjuk. Három év után kiderült, nem az történt, amit vártunk a forradalomtól. Nem mondom, hogy nem volt változás, életemben is annyi minden történt akkoriban, mint egy történelemkönyvben. Végül 1993-ben Maksay Ágnessel kiléptünk az állami televízióból, és létrehoztuk a Video-Pontes stúdiót. Tizennégy évig szabadúszóként tévéztem, ami varázslatos volt, sok élményt szereztem, rengeteg emberrel találkoztam. – A döntését, hogy a médiában kötött ki, befolyásolta-e az a tény, hogy első felesége, Balla Zsófia költőnő annak idején a kolozsvári rádióban is dolgozott? – Egyáltalán nem. Abban az euforikus ’89 utáni hangulatban mindenki tenni akart, a magunk világát meg is váltottuk, hiszen radikálisan megváltozott minden. Ebbe a változásba szinte magától érthetően beleillett az a tény, hogy médiával akarok foglalkozni. Mindig is szerettem írni, van készségem hozzá, tehát számomra nem volt egy beláthatatlan változás. – A tévézés után ismét a szakmája közelében találjuk, hiszen a kolozsvári filharmónia igazgatója. Sorsszerű volt ez a visszakanyarodás a zenéhez? – Valójában csak a közelében vagyok a szakmának, hiszen az igazgatóság nem a szakmám. A viccet félretéve: nem volt fizikai energiám, hogy a Video-Pontest is, a filharmónia igazgatását is csináljam. Amikor eldöntöttem, hogy elvállalom az igazgatást, nem gondoltam, hogy ez ennyire igénybe vesz. Végül is kétszáz embernek a sorsáért vagyok felelős, ami nem könnyű feladat. A Video-Pontes az én gyermekem is, a mai napig nem gondolom, hogy véglegesen otthagyom. Amikor befejezem a filharmóniánál a feladatomat, megpróbálok új projekteket kitalálni a tévében. Biztos, hogy híradózni nem fogok, és nem fogok kicsi riportokat készíteni, ahhoz már nincs lelki energiám, de egy érdekesebb, nagyobb tervben bármikor hajlandó vagyok részt venni. – Igazgatósága alatt elkezdődött – legalábbis tervek szintjén – az új kolozsvári filharmónia felépítése. Hol tartanak most az építkezéssel? – Azt pontosan én sem tudom. Állítólag kellenek még valami papírok, tervek a műépítészek részéről. Hogy vannak, lesznek, vagy mikor lesznek, nem tudom. Én összeállítottam annak idején a filharmónia szükségleteit, leírtam mindazt, ami a normális működéshez feltétlenül kell, és minden esély megvan arra, hogy Közép-Európa egyik legpompásabb koncertterme Kolozsváron épüljön meg. A hely ki van jelölve, a filharmónia és a zeneakadémia is ott lesz: egy zenei kulturális központot képzeltünk el. A terv gyönyörű, tetszetős, Romániában egyébként sincs új, korszerű koncertterem. Már az is nagy eredmény volt nekünk, hogy sikerült megkötni a szerződést a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, és visszaköltözhettünk koncertjeinkkel eredeti helyünkre, a Farkas utcai Egyetemiek Házába, oda, ahol gyakorlatilag 1956-ban létrejött a filharmónia. – Csak érintőlegesen szóltunk fordítói munkájáról – gondolom, az is alaposan igénybe veszi. – Jól érzem magamat a bőrömben, nagyon szeretek fordítani, kikapcsol, hiszen teljesen más munka, mint amit nap mint nap végzek. Szoktam mondani, én nem vagyok fordító, átíró vagyok. Ha fordít az ember, akarva-akaratlanul megpróbálja ugyanazokat a kifejezéseket használni, mint az eredeti szövegben, és azok nem mindig találják meg helyüket abban a nyelvben, amire fordít az ember. Úgy szoktam hozzáállni az eredeti szöveghez, hogy azt „átírom” románra. Megpróbálok egy olyan nyelvközeget találni a románban, amely közel áll az eredetihez, és így átírom azt a művet románra. De fordítottam én már hollandból is: német, angol tudással és szótárakkal kezdtem egész jól érezni magam a holland nyelvvel, de amikor elkerültem Hollandiába, az élő beszédből egy vak hangot sem értettem. Most Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordítom románra. Marosvécsen találkoztam többek között a trilógia holland fordítójával is, elkezdtem lapozni a holland fordítást, és minden további nélkül megértettem, hol tart a szöveggel. A szerződésen és a kiadón múlik, mikor fog megjelenni. Nánó Csaba, Krónika (Kolozsvár) 2014. szeptember 26.Papp Sándor Zsigmond: Gyűrött noteszÚjra itthon. Vagy otthon. Vagy minek is kellene nevezni ezt az egészet? De ha ez az otthon, akkor mi a pesti hely? Szállás? Átmenet? Ahol én fekszem, az a hazád? Valami ilyesmiről szól különben az az írói konferencia is, amit Borzonton tartanak ezekben a percekben is. Amikor olvassák, Potozky Lászlótól Láng Gusztávig válaszolt tucatnyi szerző arra a kérdésre, hogy: Hol van az író hazája? A legérdekesebb válaszok persze Tompa Andreától, Csender Leventétől vagy Nagy Koppány Zsolttól várhatóak, hiszen ők már évek óta nem élnek itt, s valamit kezdeniük kellett a haza-meghatározással. Jómagam délután következem, addig van időm gondolkodni a kérdésen. Valamiért a saját novellahősöm, Kurpu György jut eszembe, aki helyettem is feltette már ezt a kérdést. De ő csak egy szűk pincéig jutott abban a zsugorodásban, amit a haza keresgélése jelentett. Mert előbb csak a város, aztán az utca, végül csak a ház jelentette a hazát. Aztán elment, itt hagyta ezt az egészet, a talpalatnyi föld ideológiáját, állampolgárságot szerzett, és azt hitte, hogy ezzel vége a zsugorodásnak, sőt a bővülés ideje jön, egész országnyi lesz a haza, de nem, nem ez történt. Végül a bérház pincéjében lelt a hazájára, egy fotel és néhány könyv társaságában. Szűk, levegőtlen helyen. Hatvanas égő fényénél. Sajnálom őt? Inkább: megértem. Mert hiába volt a sok hazafias vers, a rengeteg „patria”, az iskolai ünnepségek hónaljszaga, a haza folyton kicsúszott a kezéből. Legtöbbször a tévében vélte felfedezni, Kudlik Júlia háta mögött, ahogy az kései Karádi hangon a tudományos világ híreiről mesélt. S talán csak azt a hazát lehet igazán gyűlölni, amely nem is létezik. Hiszen mi is van a Kárpátokon túl, a Baragan búzával behintett síkján, a tengerparton? Egy idegen ország. Egy mese. Egy rosszul megírt versszakasz. Amely még idegenebbé vált, miközben épp úgy kellett szeretni, olyan bensőséges érzülettel, ahogy a vezetőit. Vonaglani előtte, mintha csak huszonégyórás élvezet hömpölyögne végig az alattvalón. Románia mindig is fikció volt, ahogy Magyarország: egy álom. És köztük, valahol, egy nagyon vékony ösvényen, ott a haza. Az el nem ismert, a meg nem talált. A név nélküli. Ami inkább csak sejtés. Ha Erdélyt mondok, máris pontatlan vagyok, mert Erdély is inkább kirakat, illúzió, a bűvész egyetlen trükkje. Van is, meg nincs is. Ha ott vagyok, szinte tapintható, ha eltávolodom, homályba vész. Ilyenkor irigylem Wass Albert vagy Nyirő mai híveit, a Nagy-Magyarország matricáival közlekedő turistákat, akiknek a kérdésre oly egyértelmű válaszuk van, miközben talán ők kerülik meg leginkább a kérdést. Tehát: mi a haza? Falatnyi kürtős kalács? Erdélyben énekelt magyar himnusz? Pesten dúdolt „maroknyi székely”? A miccs vagy a töltött káposzta? Tamási Áron vagy Dsida? Szilágyi Domokos árnyképe a falon? Füst Milán klasszikus hirdetése: meglévő érzelmekhez tárgy kerestetik? Keresem, kutatom hát a tárgyat, amelyre ráönthetném érzelmeimet. Könnyes, ráborulós, feszengős, tenyérizzadós érzelmeimet. Mert ahhoz, hogy hontalan legyek, túl sok hazám van, ahhoz meg, hogy otthon legyek végre valahol, túl sok kétségem. Maradnak a pillanatnyi örömök. Ez a kis borzonti faház, ahol most gépelek. Sosem láttam még eddig, de akár ez is lehet a haza. A kilátás, a sürgés-forgás, a Bucsin-tető idáig hallatszó lélegzete. A friss levegőt szabdaló eső, amely oly közönnyel öntözi a földet. Neki aztán tényleg mindegy, hogy hova esik. Néha szeretném eltanulni ezt a közönyt. De ahogy megpróbálom, máris árulónak érzem magam. Nem baj, majd csak lesz valahogy. Ha megunom magam, hát hazamegyek. Van még pár cím a zsebemben. maszol.ro 2015. február 26.Felejtés és elfelejtés közöttMennyire látszik Budapesten az erdélyi magyar irodalom, illetve mi történhetett volna a hazai kortárs írói generációval, ha további tíz éven át tartja magát a Ceauşescu-diktatúra? Többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ Papp Sándor Zsigmond Budapesten élő kolozsvári íróval. – Megannyi jel utal arra, hogy igen sok embernek tetszett az első regénye, a Semmi kis életekcímű. Mit mondanak erről az eladási adatok? – Tavaly ősszel jelent meg a regény második kiadása, némileg javítva, és ezúttal olyan borítóval, amely nekem is jóval inkább tetszik. A kiadóm szerint a könyv iránt megnyilvánuló érdeklődés azt mutatja, hogy olyan regényről van szó, amely hosszabban a piacon marad, folyamatos és állandó kereslet mutatkozik iránta. Az első kiadás 4000 példányban jelent meg, s hogy második is lett belőle, azt jelenti, hogy ennyi biztosan elkelt. Nem mérve magam a Dragomán György vagy Grecsó Krisztián dimenziójú sikerszerzőkhöz, ez egészen tisztességes szám. – Amúgy mitől lesz ma valaki sztáríró? – Minden kornak megvoltak a maga sztárszerzői, az idő azonban kíméletlenül rostál. Hogy miként és milyen alapon, az nehezen megragadható. Gondoljunk csak bele, annak idején Herczeg Ferenc mekkora népszerűségnek örvendett a kortárs irodalomban, ma pedig jószerint csak a szakma tud róla. – Akkor fordítsuk meg: mitől maradhat talpon egy sikeres szerző térben-időben? – Az idő kihúzza a szőnyeget az olyan irodalom alól, amely túlságosan is a korízléshez tapad, túlságosan is annak a nyelvén akar megszólalni. De összességében is nehezen megfejthető, hogy mit miért felejt el az idő. Sosem gondoltam volna például, hogy csökkenhet valaha Mándy Iván vagy Mészöly Miklós jelentősége. De erdélyi barátaim mondják, hogy például Szilágyi István iránt kevésbé érdeklődnek a mai egyetemisták, holott én mindig kortalan, örök érvényű írónak tartottam. Most éppen Bodor Ádám mellett tenném le a nagy esküt: ha száz év múlva nélküle írnák meg a magyar irodalom történetét, nagyon csalódott lennék. – Bodor Ádám miért? Illetve miért nem? Az ő történeteinek „díszleteit” soha nem bonthatja le az idő? – Mert ő úgy jelenítette meg azt a világot, amelyben élt, hogy közben felépített egy másikat, amely költőiségében hasonlított a valóságosra. Ezért aztán bármikor elolvasható, és megsejthető belőle, hogy mi nem stimmelt abban a világban. – A Semmi kis életekre vajon milyen sors vár? Melyik volt a két legszélsőségesebb, könyvvel kapcsolatos vélemény? – Van egy pont, amikor épp a szerző lesz saját könyvének legnagyobb ellensége: a lehető legrosszabb, vajon miért írtam meg, mire jó az egész? Hasonló dolgokat fogalmaztak meg a negatív kritikák is: túlírt, túlbonyolított, túl barokkos. A másik véglet meg úgy szól, hogy érvényes könyv született erről az időszakról, amely kellő alapossággal foglalja össze a romániai rendszerváltást megelőző, illetve azt közvetlenül követő kort. E két véglet között lifteznek a reakciók. Én is kicsit túlírtnak tartom, de hát az első regényem. Írás közben tanultam én is a regényírást, s az a baj, hogy a tanulási folyamat is benne maradt a végtermékben. A következőben már igyekszem elkerülni ezeket a hibákat, tudatosan hagyok benne némi nyerseséget. – Finn, román, macedón, olasz, bolgár nyelvre már lefordították a könyvet, a német következik. Van magyarázata arra, miért éppen ezeken a nyelveken terjed tovább a mondandója? – A kelet-európai országokban többé-kevésbé rendelkeznek fogalmakkal a diktatúráról, talán ezért. A finn fordítás kiadók közötti kapcsolatok gyümölcse, de az kétségtelen, hogy csak az a szerző látszik külföldről is, akinek van fordítója. – Egy elég sikeres és nagy létszámú generáció táplálkozik a romániai forradalom témájából, a kommunizmus és a váltás periódusából. Meddig lehet ebből, egyáltalán az erdélyi történelemből „megélni”? – Még sokáig, hiszen bőven akadnak kibontandó, megjelenítendő szegmensek. Tompa Andrea például Trianonig nyúlt vissza a Fejtől s lábtól című regényében. Dragomán György más szempontokat keresett és talált. Vida Gábor – akit szerintem méltatlanul kevés odafigyelést kap –Ahol az ő lelke című munkája is a korszak igen jelentős feldolgozása. Szabó Róbert Csaba kiadás előtt álló regényének cselekménye a második világháború idején játszódik Erdélyben. Az én készülő regényem azt boncolgatja, miként határozza meg egy család sorsát, ha mindkét tagját friss kolozsvári végzősként színromán vidékre helyezik. Ez nem a forradalom, de mindenképpen annak környezete, még akkor is, ha már megjelenik benne egy budapesti szál. Sorsmeghatározó dolgok ezek, hiszen az én személyimben mindig ott szerepel majd, hogy született Rădăuţi, Suceava megye. De nem választható el ettől az a téma sem, amely mostanában egyre inkább foglalkoztat: miközben az én generációm nagy erkölcsi biztonsággal és fölénnyel ítéli meg az előtte járó nemzedékek hibáit, mi lett volna vele, ha még tíz évig tart a Ceauşescu-diktatúra? – A kisebbségi témák sikerét – itthon és otthon egyaránt – mivel magyarázza? – Semmivel. Nehezen megsaccolható és őrületes nagy szerencse dönti el ugyanis, hogy abból a nagyjából húsz egyforma tehetséggel és elszántsággal dolgozó íróból melyik lesz az a kettő-három, aki kiemelkedik a mezőnyből. Persze a szerencse után az egyenletesen jó színvonal „játszik”, bár Závada Pál például a hatalmas sikert arató, több mint 60 ezres példányszámban elkelő Jadviga párnája után jó ideig nem rukkolt elő hasonló fogadtatásnak örvendő könyvvel. Könyvkiadói körökben attól tartanak, hogy a „nagy öregek” – Esterházy, Spiró, Závada és mások –, akiknek az új könyveire a mi generációnk még reszkető várakozással tekintett, a mai fiatal olvasók körében már korántsem keltenek akkora izgalmat. Ki kell találni valamit, ami megakadályozza az olvasói generációk kiöregedését a kedvenceikkel együtt. Ilyen összefüggésben megnyugtat a biztos tudat, hogy én is a feledésnek írok. – Gondolta már végig, merre kanyarodik írói munkássága, ha évekkel ezelőtt nem választja Budapestet lak- és munkahelyül? – Egy dolgot mindjárt érdemes leszögezni: Budapestről csak nagyon kevés látszik az erdélyi magyar irodalomból. Amikor átvettem a Népszabadság Könyvszemle rovatát, megfogadtam, hogy kiemelt figyelemmel követem az erdélyi könyvtermést. Egyre nehezebb, esetenként szinte lehetetlen azonban megszervezni, hogy eljussanak Budapestre az Erdélyben kiadott könyvek – de lassan fordított irányban is érvényes ez –, miközben a pozsonyi Kalligram kiadó a második-harmadik legfontosabb magyar nyelvű kiadóvá nőtte ki magát, jelentős szerzőkkel. A csíkszeredai Molnár Vilmos biztosan a kor egyik meghatározó szerzője lenne, ha Budapesten jelent volna meg az első két könyve. Bizonyos körökben így is az, de nagyon sokan nem is tudnak róla. Az sem véletlen, hogy nemrég Potozky László is átköltözött, hiszen egészen másként nyílik esélye labdába rúgni. Papp Sándor Zsigmond A bukovinai Radócon (Rădăuţi) született 1972. május 22-én. Középiskoláit Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc Líceumban végezte, a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumban szerzett újságírói képesítést 1995-ben, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán diplomázott. 1999-től a Krónika című napilap kulturális rovatvezetője. A Népszabadság című napilap munkatársa. Legfontosabb művei: Semmi kis életek(regény – Libri Kiadó, Budapest, 2011), A Jóisten megvakul (novellák – Libri, 2014). Díjak, kitüntetések: 1995 – MÚRE-díj, 1996 – a Látó című irodalmi folyóirat novellapályázatának I. díja, 1997 – a Román Írószövetség kolozsvári fiókjának Debüt-díja, 1998 – az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány rövid próza pályázatának II. díja, 2003 – Méray-ösztöndíj, 2012 – Artisjus irodalmi díj. – Kire érdemes mostanában figyelni az erdélyi irodalmi prérin? – Például a kolozsvári Papp-Zakor Ilkára, aki nemrég kapott az Angyalvacsorára JAKkendő-díjat, de ettől függetlenül is nagyon ígéretes. Egy évvel korábban a Marosvásárhely környékéről származó Mán-Várhegyi Réka Boldogtalanság az Auróra-telepen című novelláskötetével tűnt fel, és kapott hasonló elismerést, illetve Horváth Péter-alkotói ösztöndíjat, ami óriási lehetőség egy fiatal szerző számára. – És a következő Papp Sándor Zsigmond regényt mikor ünnepelhetjük? – Jó lenne, ha elkészülne 2015 karácsonyára, de inkább jövőre ígérem. Hogy aztán a folytatás egy laza trilógia kikerekítése lesz-e a már említett időutazásos – mi lett volna, ha még marad a diktatúra? – téma feldolgozásával, vagy valami más, nos, erre még magamnak sem tudok ígéretet tenni. Csinta Samu Erdélyi Napló (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
